Irodalom
Elek Artúr: Perlrott Csaba Vilmos. Nyugat, 1923/2., 82–84.
Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig. 1904–1914. Szerk.: Passuth Krisztina – Szücs György – Gosztonyi Ferenc, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2006.
Kettős arckép. Gráber Margit és Perlrott Csaba Vilmos kiállítása. Budapest Galéria, Budapest, 2007.
A Nyolcak. Szerk.: Markója Csilla – Bardoly István, Janus Pannonius Múzeum, Pécs, 2010.
Boros Judit: Perlrott Csaba Vilmos. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2015.
Szenvedély és ráció. Perlrott Csaba Vilmos (1880–1955) életmű kiállítása. Szerk.: Basics Beatrix – Dománszky Gabriella, MűvészetMalom, Szentendre, 2015.
Cézanne hírhozója
„Csaba Vilmosnak – kezdte Elek Artúr portréírását Perlrott Csabáról a Nyugat hasábjain – az a históriai szerep jutott újabb művészetünk történetében, hogy ő volt egyik első hírhozója az új művészeti törekvéseknek, melyek Cézanne hatása alatt kezdtek Párisban mozgolódni s melyek azután Gauguin és Van Gogh kísérletein és eredményein fölbátorodva, próbáltak új stílusra találni. Csaba Vilmos Matisse-nak volt tanítványa, de még inkább hatott reá az öreg Cézanne kései művészete.” A most vizsgált nagy méretű csendéleten pontosan látszik az aixi mester hatása. Perlrott Csaba a vastag, virágmintás kárpitot lila reflexeket vető, sötétkék szárnyként akasztotta fel egy masszív hasábra kecskeméti műtermében. A gyűrődő drapéria szélét is belekomponálta a csendéletbe, láttatni engedve az oldalt és felül bekandikáló világoskék háttér színét. Mint egy kék szimfónia nyitánya, úgy zúdul végig a képfelületen a kárpit drámai vonulata – talán épp a festmény készülésekor, 1914-ben kitörő első világháború trombitaszavaként. A perlrottos mélylila kékség közepén a békeidők szeretettel teli barackjai sorakoznak. Egyszerre idézik meg a helyi miliőt, a legendás kecskeméti kajszibarackok révén, miközben legközelebbi rokonai Cézanne göcsörtös provanszál barackjai. Perlrott Csaba az aixi mesterhez hasonlóan terelte egymás mellé a pirosas-narancsszínű gyümölcsöket, a sorakozót egy vastag falú, enyhén megbillentett porcelántállal törve csak meg. Az asztal jobb sarkáról – újabb cézenne-os gesztusként – ropogós fehér kendő omlik alá, egy nagy zöld körtével és két sárgabarackkal rögzítve. Mintha ugyanezeket a gyümölcsöket látnánk a festmény párdarabján, az Műtermi csendéleten (1910-es évek közepe, magántulajdon), csak ott a nyújtózkodó muskátli és a falra akasztott reprodukciók függőleges irányba építik tovább a kompozíciót. A most vizsgált mű szerkezetét viszont az enyhén megdöntött asztallap vízszintes erővonalai határozzák meg. A kép letisztult motívumvilágával a legcézanne-osabb csendélet Perlrott Csaba gazdag életművében. Hibátlanul szerkesztett, muzeális főmű, amely szinte visszhangozza Cézanne Joachim Gasquet-nak mondott szavait a keresetlen egyszerűségről: „Egyszerűség, hogy egyenes legyek. Minden más csak játék, csak légvárak építése.”
Párizstól Kecskemétig
Perlrott Csaba ahhoz a fiatal festőnemzedékhez tartozott, amely már megengedhette magának, hogy a klasszikus akadémiai stúdiumok helyett modern szellemiségű magániskolákban képezze magát. Az életrajzi források ellentmondásait kiküszöbölve a mai művészettörténeti kutatás szerint 1903-ban érkezett Nagybányára, majd 1906 végén jutott el Párizsba, ahol több magániskolában is megfordult a következő időszakban. Több évig töltötte a teleket Párizsban, a nyarakat pedig azon a Nagybányán, ahol lezajlott már az összeütközés a konzervatívabb alapítók és a francia vadak szellemiségétől átitatott fiatal neósok között. Perlrott – értelemszerűen – a neósok táborával tartott. „Párizs forrongó művészete sorsdöntő hatással volt fejlődésemre” – írta önéletrajzi visszaemlékezésében. Fiatalon meghívást kapott a híres amerikai milliomos műgyűjtőhöz, Leo Steinhez, ahol személyesen is megismerkedhetett a korszak legmodernebb törekvéseinek képviselőivel. Matisse, Picasso, Derain és Braque nem csupán műveikkel, de egyéniségükkel, művészi elveikkel is hatottak rá. Közülük egyértelműen Matisse, a fauve festészet vezető mestere befolyásolta leginkább. Ahogy – némiképp túlzó – visszaemlékezéseiben olvasható: „Matisse volt az, aki döntő hatással lett jövő fejlődésemre. 1906 őszén otthagytam a Julien Académiát és hatodmagammal megnyitottuk az első Matisse-iskolát, a rue de Sévresben, egy volt kolostor földszintjén. […] Hivalkodás nélkül elmondhatom, hogy kedvenc tanítványa voltam, sok mindenben támogatott. Azok közé a kegyeltjei közé tartoztam, akiket minden héten meghívott műtermébe, ahol megmagyarázta beállított csendéleteit, s ezek az elméleti oktatások voltak a leghasznosabbak a mi részünkre.” Az elmúlt évek kutatása (lásd Boros Judit tanulmányát a szentendrei életmű-kiállítás katalógusában) tisztázta, hogy Perlrott az 1908-ban megnyitott Matisse-iskola diákja volt. Mikor Perlrott 1907 őszén Nagybányáról visszatért Párizsba, feltehetően látta a Salon d’Automne-ban rendezett, nagy szenzációt keltő, óriási Cézanne-kiállítást, amely az alig egy éve halott aixi mester munkásságát újra a figyelem fókuszába állította. A fiatal magyar festő nem csupán témavilágát követte a gyümölcsöket és dúsan redőzött drapériákat ábrázoló csendéletein, de sokat tanult műveinek kiegyensúlyozott, letisztult szerkezetéből is. Nem véletlenül írta róla találóan Kállai Ernő: „Matisse felé sandítva is Cézanne-ra akadt.” Ezzel az esztétikai útravalóval felvértezve tért haza Magyarországra és ennek szellemében alkotott a kecskeméti művésztelep modern művészei között 1914 késő nyarán. Ekkor születtek a legcézanne-osabb csendéletei, köztük is a most vizsgált, múzeumi kvalitású főműve.