Irodalom
Feleky Géza: Cézanne hagyatéka. Nyugat, 1911/4., 749–754.
Kmetty János: Önmagamról. Műbarát, 1922/5., 115.
Kmetty János: Festő voltam és vagyok. Corvina, Budapest, 1976.
Ury Ibolya: Kmetty János. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1979.
Kmetty János 1889–1975. A magyar kubista. Szerk.: Pirint Andrea, Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 2008.
A Nyolcak fellépésének idején Feleky Géza a Nyugat hasábjain magyarázta a cézanne-i festészet fontosságát: „Cézanne tehát nem csupán a semmiből, a színárnyalatokból, az atmoszféra nedvességi fokából és más tónusdifferenciákból teremti meg a teret, a tömeget és a tömegek épületszerű egymáshoz illeszkedéseit, hanem képein a rendetlenségből lesz a rend. […] Ezek a víziók nyugodtak, logikusak, tisztán határolt tömegek tiszta egyensúlyai.” A Cézanne tanítását megfogadó, Párizst megjárt művészek számára a csendélet a modern művészet laboratóriuma volt, az a kiemelt hely, ahol az emberi érzékeléssel és a képi megjelenítés módozataival koncentrált formában lehetett kísérletezni. (Ahogy a Nyolcak csoport haiku tömörségű mottója is megfogalmazta: „A természet hívői vagyunk. Nem az iskolák látásával másoljuk. Értelemmel merítünk belőle.”) A 20. század eleji modernség szellemében fogant, a látványt a művész optikáján át elemző kubizáló–cézanne-os csendéletek hosszú sora árulkodik arról, hogy Kmetty János milyen kérlelhetetlen rendszerességgel vizsgálta a festői tér kérdéseit.
A kor legbővebb Cézanne-anyagát felvonultató Pellerin-gyűjtemény meglátogatását még a több mint hatvan év elteltével született önéletrajzában is a reveláció erejével idézte fel. Az aix-i mester hatása egyértelműen tetten érhető Kmetty csendéletfestészetén, a gömbölyű almák, szoborszerű drapériák és a kéklő árnyékokkal modellált porcelánedények párosításán (Csendélet kancsóval és gyümölcsökkel, 1915 körül, magántulajdon). Kmetty Párizsban szisztematikusan tanulmányozta a kortárs művészet eredményeit felvonultató műkereskedések és galériák anyagát, de a múzeumok, elsősorban a Louvre kollekcióit is. „Megnéztem mindent – emlékezett vissza –, amit csak látni lehetett, s egyebet sem tettem, csak néztem, hogy valóban lássak, és lassan megláttam a fonalat a legrégibb művészetektől a legújabbig. Fonalat, mely minden idők művészetének lényege, bármely formai megjelenésű legyen is az.”
Kmetty kutató alkata nem elégedett meg Párizs modernségének befogadásával: szintetizálni akarta a régit és az újat, az időtálló, „nagy” mű megalkotásának igénye hajtotta. Ehhez pedig a legkézenfekvőbb téma bizonyult ideálisnak: a képkerettel teli műterem ebédlőasztalán egy gyümölcsökből, csészékből, borospalackból és cserépkancsóból álló együttes. Ha a Nyolcak körében keresünk analógiát, akkor Berény Róbert Cézanne-tól és Matisse-tól tanuló, fauve-os megbillentett csendéletei kínálkoznak párhuzamként. De ugyanígy okkal említhető Galimberti Sándor hasonló beállítású, tonettszékes kompozíciója (Enteriőr Thonet-székkel, 1908 körül, magántulajdon). A hasonló kvalitású korai művek sokáig hiányoztak a Kmetty-életműből, amelyet a közönség csak a hagyatéki képekből berendezett szentendrei múzeum anyagán keresztül ismert. Pedig az ilyen múzeumi minőségű csendéletek révén lehet igazán megérteni a festőnek a Nyolcakéhoz hasonló, cézanne-i modernségét.