AZ OSCAR-DÍJAS FESTŐ
Korda Vince és két bátyja, a legidősebb Sándor és a középső testvér, Zoltán élettörténete izgalmasabb, mint egy hollywoodi film precízen kimunkált cselekménye. A mindentől távol fekvő, apró alföldi faluban, Pusztatúrpásztón született fiúk karrierje olyan ívet futott be, amely már-már a népmesék világát idézi: a királlyá emelkedő szegény koldusfiú példázata elevenedik meg sorsukban. A karrierjét újságíróként kezdő, majd alig három évtized múlva, 1942-ben lovaggá ütött legidősebb fivér, Sir Alexander Korda a korai nemzetközi filmipar egyik legsikeresebb alakjaként vált világhírűvé. Két testvére közül Zoltán rendezőként, Vince pedig díszlet és jelmeztervezőként, legendás filmek művészeti vezetőjeként írta be magát a 20. századi filmművészet történetébe. Mindannyian Oscar-díjat kaptak: Vince 1941-ben, A bagdadi tolvaj művészeti igazgatójaként jutott el a csúcsra, sőt pályája során további négy jelölést is kiérdemelt.
PEST, NAGYBÁNYA, PÁRIZS
Bár Korda Vince a negyvenes években már a világ leghíresebb filmes szakemberei közé tartozott, kevesen tudták róla, hogy alig két évtizeddel korábban még a művészet egy másik területén, rendkívül ígéretesen induló, csillogóan tehetséges fiatal festőként hívta fel magára a figyelmet. Az eredetileg Kellner Vince néven, 1897-ben született fiú négy évvel apja halála után, testvéreivel és édesanyjával együtt költözött Budapestre 1910 körül. Az Operaház díszletfestő osztályán, Kéméndy Jenő vezetésével ismerkedett meg a szakma alapfogásaival, majd az Iparművészeti Iskolában és a Művészház Szabadiskolájában képezte magát tovább: itt Rippl-Rónai József és Kernstok Károly gondoskodott a növendékek felkészítéséről. 1916-ban iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Zemplényi Tivadar és Réti István keze alatt dolgozott. Az itt megszerzett tudásnál is fontosabbnak bizonyultak azok a nyári hónapok, amelyeket a kecskeméti művésztelepen töltött többek között Ivány Grünwald Béla, Perlrott Csaba Vilmos és Uitz Béla mellett. Az első világháborús frontszolgálat és a Tanácsköztársaság bukás után testvéreivel együtt egy időre Bécsben telepedett el, ahonnan több hónapos, rendkívül termékeny olaszországi tanulmányútra indult.
Firenze, Orvieto, Velence és Róma után, Réti István tanácsára Nagybányára utazott, ahol – rövid bécsi és berlini látogatásokat leszámítva – közel két éven át dolgozott. Az itt készült, a Szőnyi-kör alkotóinak stílusában festette táj- és aktkompozícióit 1924 márciusában mutatta be a budapesti Alkotás-Művészház kiállításán. A hazai sikerek kapujában álló fiatal festő életében ez az esztendő döntő változást hozott, amelyről visszaemlékezésében így számolt be: „… egy szép napon Sándor tanácsára elutaztam Párizsba, megnézni a múzeumokat. Pár hétre terveztem, de dacára a nehéz kezdetnek, ottmaradtam. Sohasem mentem vissza Bányára.”
AZ ÉCOLE DE PARIS VONZÁSÁBAN
Párizs a 19. század végétől fogva Magyarországon is a modernség, az akadémiai kötöttségektől való megszabadulás szinonimájaként szerepelt. Európa, sőt a világ fővárosa volt: néha a forradalomé, a pénzé, de mindig a divaté, az ízlésé és persze a művészeteké. Kultikus hely, ahová megérkezni – ha kell, végig gyalogolva Európán – stílusformáló hatással járt. Mellbevágó lehetett az az élményzuhatag, amit az ekkor 27 éves Korda Vince Párizsba érkezve átélt. Vaszary János, aki éppen ugyanekkor utazott újra, közel egy évtizedes kényszerű szünet után a francia fővárosba, így írt a Szajna-parti metropolis páratlan miliőjéről: „… e nagyszerű város művészi atmoszférája, mint valami melegház, rendelkezett a szükséges hőfokkal és párateltséggel, mely a legritkább exotikumot is virágzásba tudta hajtani. Ha valaki magához és mondanivalójához erőt érez – itt megértésre talál. Minden szabad, ami művészi. Minden, ami művészileg elgondolható – keresztülvihető. Abban pedig versenyen felül egyedülálló: hogy az egyéniséget azonnal észreveszi, árnyalatait értékeli, legkülönfélébb kiállításaival ellenőrzi, ami a fejlődésnek egyedüli feltétele. Ez a művészi kontroll sehol a világon nincs olyan magas fokon, mint Párizsban.”
Ebben a páratlanul inspiráló művészi kavalkádban Korda Vince stílusa is átalakult. Megérintették a modernizmus atyjaiként tisztelt festőóriások, Cézanne, Van Gogh és Gauguin frissen megismert alkotásai, őt is beszippantotta az a nemzetközi művészközösség, amely a kávéházakban, a múzeumokban és műkereskedések kiállításain formálta a párizsi festők sajátos formanyelvét. Az École de Paris fogalmát stiláris jellemzők alapján szinte lehetetlen pontosan körülírni. Tagjait nem annyira a közösen látogatott szabadiskolák kapcsolták össze, hanem fontosabb volt az az internacionális közösség, ahol sokszor véletlenül sodort egymás mellé az élet művészeket, s ahol egy éjszakai kávéházi beszélgetés a Dome-ban inspirálóbb lehetett egy közös akadémiai tanár szigorú korrigálásainál. E sokszínű kulturális közegben követőkre találhatott a tragikus sorsú olasz Modigliani, a műgyűjtők sztárjaivá válhattak orosz, holland, kelet-európai vagy éppen japán művészek, mint Chagall, Van Dongen, Soutine, Kisling, Brancusi vagy Foujita. Ami a festői eszközök terén mégis rokonságot teremt e soknemzetiségű művésztársadalom eltérő kultúrájú tagjai között, az a Cézanne festészetében gyökeredző konstruktív, szerkesztő szemlélet, a kubizmuson és expresszionizmuson átívelő modern művészi hagyomány tisztelete. Oldott, szabad formálás, könnyed dekorativitás jellemzi az itt születő művek zömét, a téma helyett a par excellence festőiség, a patetikus, az értelemre apelláló kritikai hang helyett a szemet gyönyörködtető artisztikum dominál.
HOMMAGE A VAN GOGH
„Jobban szeretem Van Gogh-ot, mint a saját apámat!” Maurice de Vlaminck meghökkentő vallomása nem pusztán egy polgárpukkasztó, üres frázis volt, hanem a legvadabb fauve kifejező és őszinte tisztelgése a nagy példakép előtt. Az elkövetkező évtizedekben szinte nem volt olyan fiatal modern festő, akit a holland magányos zseni alkotásai ne érintettek volna meg. A most bemutatott, 1925-ben készült kompozíció esetében szemernyi kétségünk sincs, hogy alkotója, a 27 évesen Párizsba érkező Korda Vince e képével, az egész életmű legjelentősebb darabjával Van Gogh művészete előtt tisztelgett. Nem csupán a domináns stílusjegyek, a pasztózus festékrakás, a nyers ecsetkezelés, a rusztikusan ható felület és a világító erejű színek, de a képen feltűnő motívumok is ezt igazolják. A kompozíció szinte magnetikus erejű centruma az ultramarinkék festékkel, rendkívül plasztikusan megformált, szinte a képsíkból kidomborodó gyümölcsöstál, amely mellett a virágokat tartó kancsó és a fehéren világító cseréppipa csupán a „másodhegedűs” szerepkörében tűnik fel. Mégis az utóbbi motívum már gyaníthatóan túlmutat önmagán: bár Korda Vince szenvedélyes dohányos hírében állt, mégis ez a klasszikus formájú holland cserép-pipa feltehetően inkább az előtérben álló szék képzeletbeli „gazdájára”, Vincent van Goghra utal. A ma a londoni National Gallery gyűjteményében őrzött, Van Gogh széke című, 1888 decemberében készült kompozíción ugyanez a végtelenül puritán, rusztikus hatású bútor tűnik fel – telítve szimbolikus tartalommal, rejtett önarcképként és végtelen magányt sugározva. E beszédes motívum hommage-képpé alakítja Korda alkotását, amelyben a fiatal festő saját múltjára is beszédes utalást találunk. A festmény bal felső sarkában látható, falra rögzített kép mintha a Zazaron átívelő hidat és a mögötte magasodó Kereszthegyet ábrázolná. Nagybánya és Párizs, az otthonról hozott művészi muníció és a festészet fővárosában átélt új impulzusok, többek között Van Gogh reveláló hatása formálja a kép és alkotója stílusát.
Korda Vince Műteremsarok Van Gogh székével című képe nyugalmat árasztó, tökéletesre csiszolt kompozíciójával, különleges koloritjával és izgalmas szimbolikus utalásaival magasan kiemelkedik az egész életműből, de a két világháború közötti, párizsi igazodású magyar festészet egészében is kitüntetett helyet foglal el.
Molnos Péter