A magyar festészet történetének legszebb, legfelkavaróbb önarckép-ciklusát kétség kívül Derkovits Gyula életművében találjuk meg. Talán szükségszerű is, hogy éppen az a festő fordult ilyen intenzitással e téma felé, aki örök, kiengesztelhetetlen konfliktusban állt a világgal, kit alapvető lelki habitusa folyamatos önvizsgálatra kényszerített. Önérzetes, vádló, büszkén kérkedő, dacos hitet sugárzó tekintetek néznek ránk a képekről, melyek minden száraz életrajzi adatnál többet mondanak el Derkovits személyiségébe kódolt sorsáról.
Az 1927-es esztendő rendkívül fontos volt Derkovits művészi fejlődésében. Előző év januárjában települt haza három éves bécsi emigrációja után, abban az időben, mikor a bethleni konszolidáció következtében számos külföldre menekült művész, többek között Kassák, Kernstok, Berény és Bernáth is visszatért Magyarországra. Kezdetben átmeneti lakásokban húzódott meg feleségével, majd Újpesten lelt új otthonra. Folyamatos anyagi gondoktól gyötörve kereste helyét, belépett a KUT művésztársaságba, lassanként mecénásokat, vásárlókat is talált. 1926 végén Élet és halál című festményét megvette a Szépművészeti Múzeum, reményt keltve a mindig elégedetlen, gyanakvó és hajlíthatatlan festőben. Új lendülettel indult tehát a következő évnek, mely ha anyagi biztonságot nem is hozott, de művészi fejlődésének kiteljesedését eredményezte.
Az önarcképek sorozata végigkíséri Derkovits pályáját. A korai korszak prófétisztikus hitet sugárzó, végtelenül szuggesztív arcvonásait, keményebb formai megfogalmazását a húszas évek közepére egy csendesebb, érzékenyebb, intimebb hangvétel váltja fel. Előtérbe kerülnek a művész hagyományos attributumai, az ecset és a paletta, melyek a világmegváltó hevület helyett a mesterség, az alkotás momentumát hangsúlyozzák. Meghittebb, a világgal való kibékülés reményét sugárzó alkotások ezek, bevezetői az életmű egyik legfontosabb ciklusának, az otthon-képek sorát gazdagító kettős önarcképeknek.
Körner Éva, a festő monográfusa a következő szavakkal hangsúlyozta e művek jelentőségét: "A kettős önarcképek sorozata zárt egység Derkovits oeuvre-jében. Az 1927 és 1930 közötti, legkevésbé sem egységes időszakban ... a kettős önarcképekben tört magának utat a legenergikusabban az új törvény, az új forma... A 'mi ketten' képekben kezd épülni az a kompozíciós szisztéma, amely a harmincas években már nem csak a külvilágtól elzárt kis világ, hanem Derkovits univerzumának jelzésére lesz alkalmas". Ezek a művek, az Én és a feleségem, a Kintornások, az Otthon, a Szőlőevő és a Mi ketten számos variációja egyaránt az életmű kiemelkedő darabjai, melyek sajátos, egyéni módon alakítanak át és töltenek meg személyes tartalommal egy évezredes képi tradíciót. E hagyomány részletes felidézése helyett itt csupán a legnevesebbekre utalva említjük meg Jan van Eyck Arnolfini házaspár című alkotását, vagy Rembrandt és Rubens számos, magukat feleségük társaságában megörökítő önarcképét.
A téma legkorábbi feldolgozása Derkovits életművében A csók című rézkarc 1921-ből, melynek kompozíciós típusát alapvető vonalakban követi a Viki és Derkó című, 1922-ben készült tusrajz is. Ezeken a képeken azonban még a férfi hajol a nő fölé, míg a későbbi kettős portrékon éppen a feleség óvó, ölelő mozdulata válik hangsúlyosabbá a variációk formai és tartalmi-hangulati dimenziójában egyaránt.
Egy előkészítő tanulmányrajzon kívül a most vizsgált festmény legközelebbi ismert analógiája a Mi ketten című rézkarc, mely - talán a sokszorosítási technika sajátsága miatt - oldalfordítottan ismétli meg a kompozíciót, miközben a környezetet is bevonja az ábrázolás terébe. Derkovits feleségének visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg azt a jellemző, megható szituációt, mely a grafikai változaton a maga teljességében tárul fel: a szemét lehunyó, óvó-gondoskodó nő kezében ételt tart, táplálja munkába, alkotásba feledkező férjét. Az intim, szeretetteljes, önmagába záruló világot, az otthon biztonságát az ablakon beszűrődő utca nyüzsgő forgataga ellenpontozza. A rézkarccal ellentétben az olajképen a figyelem a kép terét szinte teljesen kitöltő arcokra koncentrálódik, az összetartozás tömör, letisztult szimbólumává nemesítve a kompozíciót. A külvilágból csupán az oly sokszor ábrázolt jellegzetes paletta tűnik fel, mely szinte absztrakt, alig felismerhető háttérként határolja le a kompozíciót. Derkovitsot érezhetően a férfi és nő összetartozása, sorsközössége érdekelte, mikor saját és felesége alakját közös sziluetté forradó egységben ábrázolta, olyan megbonthatatlan egységben, mely védelmet ad az ellenséges külvilággal szemben, s harmóniát teremt az otthon biztonságos mikrokozmoszában.
E mindeddig lappangó festmény előbukkanása nem csupán egy kitűnő darabbal gazdagítja a magyar festészet történetének egyik legjelentősebb életművét, de ismét okot ad arra a bizakodásra, hogy még legnagyobb művészeink, már-már lezártnak hitt életműve is tartogathat további meglepetéseket.
Molnos Péter