Kondor Béla az 1945 utáni magyar festészet történetének kiemelkedő egyénisége volt. Kortársai szemében alakja - egyedülálló módon - emblematikussá, szinte mitikussá magasodott. Legendák övezték, művésztársai már tragikusan rövid életében iskolateremtő mesterként tisztelték, alkotásait a műkritika részéről szinte egyöntetű, korszakos jelentőségüket hangsúlyozó elismerés övezte. Festményei, táblaképei csupán elvétve bukkannak fel a műkereskedelemben, életművének kiemelkedő darabjai jeles magángyűjtemények és a Magyar Nemzeti Galéria legféltettebb kincsei közé tartoznak. Ritka alkalom, mikor egy, a mostanihoz hasonló kvalitású remekmű enged betekintést e rendkívüli oeuvre-be. A Menyasszony és vőlegény egyike a legértékesebb Kondor műveknek: a magyar magángyűjteményeket bemutató, 1981-es kiállítás katalógusa is az életmű "egyik legszebb korai darabjaként" jellemezte. Szerepelt már a festő első önálló kiállításán, 1960-ban a Fényes Adolf Teremben, s öt esztendővel később, az Ernst Múzeumban is látható volt. Idővel a korszak egyik legjobb szemű, kivételes érzékenységű gyűjtőjéhez, Dévényi Ivánhoz került, s a kollekció részeként több alkalommal is - utoljára 1993-ban a Kassák Emlékmúzeumban - bemutatatták a művészetkedvelő közönségnek.
Kondor Béla azok közé az alkotók közé tartozott, akik nem elégedtek meg a természeti látvány primátusát hangsúlyozó, illuzionisztikus ábrázolással, képein szimbólumteremtésre, filozofikus tartalmak megjelenítésére törekedett. A főiskolán érthető módon szembe került a festőszakon domináló posztnagybányaias vonulattal, mintákat, művészi támaszt inkább Barcsay és Kmetty szerkezetes, a konstrukciót hangsúlyozó művészetében talált. "Leküzdhetetlen vágyam volt a komoly rajz és képszerkesztés iránt. De nem mertem még magamban sem kimondani, mivel körülöttem a levegő sistergett krómoxid tüzes és ultramarin nagybányai jelszavaktól, dilettáns és posztimpresszionista elvek tömegétől." - fogalmazta meg dilemmáját 1956-os diplomamunkájához írt védőbeszédében. Ideálokat elsősorban a múltban keresett: a középkor művészete, az ortodox ikonok, Giotto, Bosch, Grünewald és Rembrandt adtak számára példát. Elbeszélő művészetre törekedett, ám képein nem partikuláris történetek, hanem az élet legalapvetőbb kérdései villannak fel. Az emberi lét értelme, a létezés tragikus-groteszk kettőssége, a férfi-nő kapcsolat bonyolult, a művészetnek örök időktől témát adó struktúrái öltenek testet alkotásain. "Kondor képei a modern civilizáció profán mítoszainak ikonjai."- írta művészetéről Miklós Pál. Olyan ikonok, melyeken sajátos képi rendszert alkotva jelennek meg az egyéni asszociációk, a kollektív tudattalan archaikus motívumai, egy szabadon rendezett színpadon, felszabadulva tér és idő hagyományos béklyóitól.
A Menyasszony és vőlegény Kondor ikonos korszakának reprezentatív darabja. Az 1958-1964 között festett hasonló stílusú képeinek színvilágát az arany, s elvétve az ezüst használata határozza meg. E ritka technika alkalmazása Kondor művészetének a bizánci eredetű ikonfestészettel fennálló szoros tartalmi és formai kapcsolatára világít rá. Ezeken az alkotásokon a kép nem elsősorban az érzéki szemlélet tárgya: a mű az ábrázolt szimbólumok által a transzcendens világ felé közvetít, a szem elöl elzárt összefüggésekre, a dolgok mögött rejlő valóságra nyit kaput. Az arany használata is ezzel okolható: drágasága miatt a feltétlen tiszteletet fejezi ki, tükröződő, vibráló felülete kiszakítja az ábrázolás tárgyát reális, földi környezetéből, testetlenné, spirituálissá magasztosítja. A Menyasszony és vőlegény című képén Kondor a koptatással variált aranyfüst mellett az ortodox ikonok másik kedvelt színével, a vörössel és - kiemelve az álló férfi alakját - a fehérrel operál. A homogén színfoltok között utánozhatatlan, csak rá jellemző rajzi kultúrával megoldott grafikus részletek, diagonális és vertikális terelővonalak irányítják a néző figyelmét.
Az eljegyzésképek az egyetemes művészet történetében gazdag, évszázadokat átfogó együttest alkotnak. A műfaj talán legismertebb példája Jan van Eyck remekműve, az Arnolfini házaspár portréja. Kondor azonban - bár formai téren szorosan kötődik a múlt eredményeihez - gyökeresen módosítja a típus tradicionális felépítését, hierarchiáját. A trónra, piedesztálra tett, megnövelt méretével is kiemelt nőalak bátorítóan, de talán inkább vasmarokkal szorítva ragadja meg az elesetten álló, kontraposztba merevedő férfit. Mintha egy groteszk, fordított szcénán elevenedne meg a keresztény művészet kedvelt témája, az Alexandriai Szent Katalin eljegyzése. Ott a trónoló Jézus húz gyűrűt az őt imádó szent ujjára, itt - s ki tudja, melyik írja le hitelesebben a nő-férfi viszony örök dilemmáját - egy törékeny férfit "tart kézben" az asszonyi akarat.
A Menyasszony és vőlegény a kondori mitológia egyik legfontosabb fejezetét illusztrálja: a férfi-nő viszony bonyolult, ambivalens mibenlétét bontja ki a vizuális ábrázolás eszközeivel. Kondor alkotói stílusából, totalitásra törekvő művészi akaratából következik azonban, hogy a nézőtől többet kíván, mint a mű érzéki-konkrét szférájában való gondtalan elmerülést. A teljes befogadáshoz - Németh Lajos szavaival szólva - "a szemlélőnek vállalnia kell a szenzuális és az intellektuális szféra közötti szüntelen ingajáratot, vállalnia kell azt az intellektuális teljesítményt, amely minden gazdagabb artikulációjú mű értelmező észlelésének a velejárója."
Erre az izgalmas, inspiráló "ingajáratra" hívja, provokálja nézőjét a most tárgyalt alkotás. Kondor életművének e kiemelkedő darabjában egyesülnek a modern kor kollektív mítoszai, a művészet több ezer éves tradíciói és egy kivételesen érzékeny, önpusztító zseni személyes, formateremtő akarata.
Molnos Péter