Nap mint reflektor
„Engem különösen érdekel most a japán dekoratív stílus, azt szűröm át az összes modern festészeti irányokon. Különösen érdekelnek a fényproblémák. Újabb képeimen a Napot nagy reflektornak fogom fel, a levegőt pedig testnek, amelyen át a Nap fénye közlődik. Geometriai alakzatok jönnek ily módon létre, amelyeknek megfestésével jobban tudom éreztetni a fényhatást. A levegő testesítésének nevezném ezt a felfogást” – mondta tollba az őt éppen foglalkoztató művészeti problémákat Boromisza Tibor a Magyarország című hírlap főszerkesztőjének, Földi Mihály barátjának 1921-ben. Egészen pontosan ráillik ez a leírás a következő esztendőben, a Margitszigeten készült – most árverésre bocsájtott – képre, Boromisza modern tájképfestői korszakának egyik főművére.
A zöld ívekből összerakott levelekkel felöltöztetett nyárfák a dunai áradásoktól egyenesre gyalult kopár-bokros szigetcsúcson magasodnak. A háttérben a budai hegyek sziluettjei tűnnek fel, alul lilává nemesített impresszionisztikus árnyak, felül pedig a fehér felhőket áttörő, geometrikus sávokat rajzoló fénycsóvák. Elegáns, modern dinamizmussal telített festői fénymotívum, amely ugyanúgy megjelenik a rézkarcoló nemzedék, illetve az „árkádiai” művészek korabeli munkáiban (Aba-Nováktól Szőnyi Istvánig), mint a német expresszionistáknál vagy az orfikus kubistáknál.
Bohémtanya a szigeten
Hogy mit keresett a fiatal, „neós” („magyar vad”) festőgeneráció egyik alapembere, a nagybányai főbíró lányát feleségül vevő Boromisza Tibor az első világháború után a Margitszigeten? Nagybányát megtépázták a belső harcok, feleségétől elvált, a politika meghurcolta előbb Dunavecsén kóborolt, majd két évre kikötött a budapesti Margitszigeten.
Bármennyire is különös, a szigetet korábban nem fedezték fel maguknak a festők. A szépírók már ekkor rég idejártak: Arany János hat éven keresztül töltötte itt a nyarakat, Bródy Sándor 1906-ban költözött ki, Szép Ernő évekig volt a sziget lakója. Költők, újságírók, színészek és zenészek hódoltak itt a hotelben töltött, nagyvilági életformának. A többség a Margitsziget északi csücskén, a Kisszállóban telepedett meg. Erre a bohémtanyára költözött be 1921-ben Boromisza Tibor, az előző évben érkezett Tipary Dezső festőművész után. Mindketten – írja Boromisza monográfusa, Török Katalin – család nélkül, megtépázott anyagi helyzetben választották otthonul ezt a gondozott parkkal körülvett, családias bohémtanyát. Ők fedezték fel a különleges adottságú szigetet a magyar festészet számára!
Egy buddhista a Kisszállóban
A Magyarország főszerkesztője le is jegyezte a festő szállodai körülményeit 1921 novemberében megjelent cikkében:
„teljesen elvonulva minden társadalmi és művészeti élettől (…) csöndes magányában él (…) a Kisszállóban, az első emeletnek egy világos szobájában, melynek ablakaiból a sziget őszi fáira nyílik a pillantás (…) Hatalmas, erőteljes külsejű férfi Boromisza Tibor (…) Mikor beszélni kezd és szigorúan konok meggyőződését kezdi fejtegetni, hangja majdnem szenvedélyessé válik. De megint nyugodt és szinte harmonikus lesz, amikor a szekrény tetejéről leveszi vásznait. A kis szoba lassanként megtelik festményekkel, vakító színeik új fényt, új díszt adnak a szobának, egyszerre érezzük, hogy a kopott kis hotelszobában a művészet világában járunk (…).”
A festmények közül jó pár átkerült a neves kritikus, Kárpáti Aurél szomszédos szobájába, akinek kollégája és lakótársa, Hunyady Sándor Családi album című önéletrajzi kötetében úgy emlékezett vissza a „tatárkülsejű” Boromiszára, mint egy „pogány vallás szertartásvezető fiatal papjára”. A festőt a fény természete ekkor már rég nem csak a plein air miatt foglalkoztatta a politikai szerepvállalása miatt röviden bebörtönzött művész 1920-ban intenzíven ismerkedett a buddhizmussal. Ahogy a szenvedésről festett, lappangó, allegorikus képének (Szimbólum, 1920) a hátára írta önmagáról és orvosbarátjáról: „nagy belső megvilágosodás gyúlt fel bennünk.”
Lüktető ritmus
Boromisza nem sokáig volt kénytelen remeteként élni a margitszigeti Kisszállóban. 1922 októberében már gyűjteményes kiállítással mutatkozhatott be a Váci utcai Helikon kiállítótermében, Medgyessy Ferenc társaságában. Itt szerepelt a Margitszigeti nyárfák is, a 22-es tételszám alatt. A festményt azonosította Török Katalin a legfrissebb katalógusban. (Dr. Török Katalin–Jurecskó László: Boromisza Tibor 1880–1960, MűvészetMalom, Szentendre, 2012.) A sikeres tárlattal egy időben, 1922-ben jelent meg Hevesy Iván „kismonográfiája” a festőről az Amicus kiadásában, benne a most aukcióra kerülő tájkép fekete-fehér reprodukciója. A kiállításról írta a neves műkritikus, Kállay Ernő a következőket a Nemzeti Újság hasábjain:
„Boromiszát nagyon nehéz volna akármelyik modern festészeti irányba besorolni. Amint képein látható, csaknem minden irány és minden stílus értékes eredményeiből válogat (…) Alapjában impresszionista, de impresszióit monumentalitást kereső stilizálással adja. Minden képének megvan a maga határozott lüktető ritmusa. Különösen szépek rendkívül frissen ható tájképei, a margitszigeti képek.”
Boromisza a Margitszigeten megismerkedett második feleségével, az érsekújvári Holota Évával. Nem sokkal a festmény megszületése után már Szentendrén folytatták közös életüket, épp arrafelé, amerre a festő az északi szigetcsúcsról kikémlelt – a nyárfák törzse közül – 1922 napsütötte nyarán.
Rieder Gábor