Eladó Szalay Ferenc - Magyar táj (Szentes), 1966 festménye

Címlap
>>
Szalay Ferenc
>>
Magyar táj (Szentes), 1966

Szalay Ferenc (1931 - 2013)

Az alkotáshoz eredetiségigazolást adunk!

Önnek is van Szalay Ferenc képe?

Kérjen ingyenes értékbecslést, akár teljes hagyatékra is! Hasonló alkotását megvásároljuk készpénzért, átvesszük aukcióra vagy webgalériánkban kínáljuk.

Kérjen ingyenes értékbecslést

Hogyan működik a webshop?

Részletek

46,5x66,5 cm
Acrylic on fibreboard
Jelezve jobbra lent: Szalay F. 1966

Ár kérésre

Érdekli ez az alkotás?

- Hívjon minket:

Telefonszám megjelenítése

- Vagy

Írjon nekünk

Hátoldalon autográf felirat: "Szentes"

Legnagyobb magyar festménygyűjtemény
Több mint 100.000 magyar művészi alkotás.
Eredetiségigazolás minden megvásárolt képhez
Eredetiségigazolás minden megvásárolt képhez
Személyes megtekintés galériánkban
Egyeztetés után a Kieselbach galéria és aukcióházban, Budapesten.
Ingyenes festmény értékbecslés
Ingyenes festmény értékbecslés

Tanulmány

Alföldi hagyomány

A szocializmus hivatalos művészetpolitikáját két ellentétes erő feszítette: egyszerre akart megfelelni a szegény rétegek hétköznapi valóságát megjelenítő társadalmi realizmusnak és a hatalom önkritikát nem bíró, felülről irányított rendszerének. A jelszavakat ismétlő, nyíltan propagandisztikus, szovjet típusú szocreál az 1956-os forradalommal végleg folytathatatlanná vált. A káros nyugatos „modernkedés” ellensúlyozására a kultúrpolitika kereste az új, őszinte festői stílusiskolákat. Ennek egyik területe volt a szerkezetes vagy expresszív alakra sematizált szocmodern, ami elsősorban a monumentális munkákon hódított, a másik pedig a Hódmezvásárhely körül kibontakozó festészeti kör, a maga táblaképeivel. Az alföldiek – „vásárhelyiek” – Tornyai János pusztafestészetére, Koszta József ízesen sűrű magyaros piktúrájára és Nagy István darabosan tömör parasztesztétikájára alapoztak, ezt konzerválták végig a két világháború között, majd utána is. Hagyományos falusi témakörükhöz festői érzékenység és hajlíthatatlan etika társult.

Vásárhelyi Iskola

A szocreáltól meg nem érintett Vásárhelyen indult meg 1954-ben a hagyományteremtő Őszi Tárlat sorozat, kezdetben nem nagy országos érdeklődést keltve, de az évek során számos, egymáshoz hasonlítható alföldi festőt gyűjtve össze, Kurucz D. Istvántól Szalay Ferencig, Németh Józseftől Kohán Györgyig. Az új vonalakat kereső hivatalos művészetirányítás az 1960-as évek elején talált rá a paraszti világ nyers szavú dokumentaristáira. Ahogy P. Szűcs Júlia írta: „Az ötvenes-hatvanas évtizedfordulón a forma szinte magától kerekedett ki az ide telepedettek kezéből. Ez volt az az időszak, amikor Kurucz Alföldjében, a »nagy sömmiben« egy szál pásztor figyelmeztetett a tér-idő végtelenjére. Amikor Németh József Behordásában ember-állat-munkaeszköz dísztelensége emlékeztetett minden korok mezőgazdasági munkájának közös fáradalmaira. Amikor Szalay Ferenc Kendős asszonyában a mandulatekintet merevsége és a mosoly bágyadt mindentudása üzente a születés és elmúlás rejtett titkait. Valamennyi korrekt táblakép volt. Sűrű olajjal, a Tisza iszapjának csúfolt zsíros technikával festették őket, és ez a forma a kritikának sem volt ellenére.” Mintha ugyanez a sűrű, tömény, alföldi ecsetkezelés térne vissza Szalay most bemutatott festményén, azokban a „földi békaként” görgő rögökben, amik felett madarak csapata szárnyal a rózsaszín fellegek felé.

Alföldi példák

A vásárhelyi iskola egyik ifjú titánja, Fejér Csaba – most bemutatott képén – érzéki ecsetkezeléssel, őszinte naturalizmussal jelenítette meg a rozoga sámlira kihelyezett kancsót és evőeszközöket, a szürke „sömmi” közepén. A fiatal szegedi művész, Dér István festményén egy egyszerű falusi csendéletet ábrázolt az – ahogy a címe mondja – udvar végében. Nyers, expresszív ecsettel sávok és felületek közé zárta a lefojtott festői energiákat a girbegurba gerendákból felépített képtérben. Festőileg a deszkákat a vad királykék háttérfoltok ellensúlyozzák, de a főszereplő a hasas hordó, amiről lepattantak a pántok, egyik a földre hullva rozsdásodik, a másik a korlátra akasztva várja jobb sorát. A festői modorban tetten érhető a Nagy István-i parasztfestészet öröksége, de Dér egyértelmű módon nosztalgikusan fordul a téma felé: az abroncsát vesztett hordó a régi összetartóerejét elveszítő vidéki Magyarország szimbóluma. Abból az időből, amikor viharos sebességgel zajlott a „kiöltözés”, a népviselet és azzal együtt a hagyományos életforma elvesztése. Dér nem egy csillogó modern traktort mutat, hanem az abroncsát már elveszített, de tartását még őrző illékony pillanatot a 60-as évekből, a vásárhelyi iskola fénykorából.