Egzotikus ihlet
A főiskolát végzett festőként folklorisztikus hangon megszólaló Pekáry István különös hangütésének és óriási sikerének megértéséhez ismerni kell a naiv művészet felfutásának hátterét. A kifinomult, széles és gazdag kortárs művészeti színterek időről időre megcsömörlenek saját jó ízlésüktől, és távoli inspirációkért különféle váratlan forráshoz fordulnak. Előbb, a 19. század végén a nagy múltú ázsiai civilizációk kerültek terítékre (japonizmus), majd a barbár népművészetek (afrikai faragványok) és a képzetlen helyi piktorok (peintres naïfs), de ide sorolható a második világháború utáni art brut (Jean Dubuffet) vagy akár a 80-as évek rajongása a graffitiért (Jean-Michel Basquiat). A formabontó ihletőforrást kereső avantgárd művészek kéjes örömmel vizsgálták a „néger plasztikákat”, majd szerelembe estek a nyugdíjas vámtisztviselő, Henri Rousseau naiv modorban festett, rajzos-egzotikus festményeivel. Az első világháború előtt Rousseau művészetéért csak a modernista színtér lelkesedett, de az 1920-as években a „naiv művészet” valóságos műkereskedelmi trenddé duzzadt. Erre a francia hatásra válaszolt nálunk az „őstehetségeket”, a magyaros parasztfestőket kutató, 1930-as években kiteljesedő „mozgalom”.
Őstehetségek és parasztfestők
Magyarországon Rousseau analógiájára a Művészház gárdája Mokry-Mészáros Dezsőt fedezte fel az első világháború előtti időszakban. (De említhetnénk Csontváry fellépését is, akinek élénk koloritja párosítható Pekáry színvilágához.) Majd Bálint Jenő műkritikus pártolásában megjelent a színen a parasztfestő Benedek Péter az 1920-as években, utána pedig – a következő évtizedben – az új nemzedék: a kovácsmester Győri Elek, a napszámos Süli András vagy a cselédsorból felemelkedett Buti István. Közöttük bukkant fel az a Pekáry István, aki ugyan elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, sőt, még a római ösztöndíjat is megkapta (1941-ben), de őt nem a hűvös újklasszicizmus varázsolta el, hanem a magyar folklór rajzos-dekoratív elbeszélőmodora és archetipikus motívumvilága. Ezt látjuk a most vizsgált alkotáson is. A vörös életfa által két mezőre osztott képen egy kanászszoknyás paraszt búcsúzik zsebkendőjét szorongató kedvesétől. A népi szőttesek, cserepek és faragott tükrösök naiv stílusában előadott jelenet hátoldalán egy másik kép található: egy népi barokk Szűz Máriás kegykép körüli falusi panoráma, menyecskékkel, legényekkel, bogárhátú viskókkal, templomtoronnyal és virágözönnel.
Akadémia vs. ösztön
A delikát vizualitásra érzékeny gyűjtők – például Bedő Rudolf – értékelték az őstehetségek és a magyaros naivok eredeti kifejezésmódját. Pekáry is a progresszív Tamás Galériában állított ki (sok őstehetség társához hasonlóan), stílusát akár a sturmos Kádár Bélához is hasonlíthatjuk. A kritika 1931-ben, a Tamás Galériabeli bemutatkozása idején még kissé értetlenül állt az új jelenség előtt. A Pesti Hírlap tárcaírója szerint: „Az a tarka-barka magyaros világ, amely a Tamás-galéria falain, Pekáry István pikturájában virul, gondolkodóba ejti az embert. Mi az oka – kérdezzük önmagunktól – hogy egy paraszti festő, Benedek Péter, a kezdetleges ösztönművészet egy-egy megkapó remekműve után hirtelen a tudatosan értelmi művészet felé kezd fejlődni és ez inkább visszafejlődést jelent nála. Pekáry István képeiben pedig egy művészi értelmiségű festő visszafejlődik a legkezdetlegesebb ösztönalkotás felé és nála viszont fejlődést jelent ugyanez?!” Az akadémikus képzettség vagy festői szaktudás sosem akadály egy naiv kifejezésmód kibontakozásában; tanú erre Jean-Michel Basquiat, aki művészeti iskolák után lett a graffiti „underground” sztárja New Yorkban. Pekáry sem mímelte a népszínművek nyelvezetét, hanem saját vizuális univerzumot alkotott a folklorisztikus sémákból.
Mesebeli világ
Pár év múlva már egyértelművé vált, hogy Pekáryra megérett a hazai korszellem. 1934-es Tamás Galériabeli kiállítását már így ünnepelte a Magyarország műkritikusa: „Ki ez a Pekáry István? Sokan figyelik, szeretik és méltányolják már esztendők óta tiszta népművészetben, magyar népi költészetben gyökerező, kollektív érzéseket kifejező s mégis páratlanul eredeti, egyéni művészetét. Őstehetség. De azok fajtájából való, akik nem egyedül az ösztönükre támaszkodnak. Tanult, képzett, kulturált festő, igazi művész, aki a mesterség eszközeinek is biztoskezű, szerencsés kezelője. Remek grafikus, aki pár leegyszerűsített vonal tudatos szűkszavúságába tömöríti jellemző mondanivalóit s nem csak mer, hanem tud is naiv lenni. Azzal az őszinte, játékos, mosolygó közvetlenséggel és egyszerűséggel, amely az igazi művészben lakó örök gyermekre árulkodik.” Pekáryt dekoratív stílusvilága elvezette a gobelinek technikájához, ezzel ért el nagy sikereket Milánótól Párizsig a következő évtizedekben. Nagy adóssága a művészettörténet-írásnak, hogy munkássága nincs még feldolgozva.
Rieder Gábor