William Degouve de Nuncques-ben a belga szimbolizmus egyik legjelentősebb tájképfestőjét tisztelhetjük. Elsősorban sejtelmes, titokzatos éjszakai látképei tették híressé. Remekül bánt a pasztellel, mestere volt a sűrű homályon átszüremlő fény ábrázolásának. A szakirodalom olyan világhírű festőművészekkel említi egy lapon, mint Fernand Khnoppf vagy Jan Toorop. Egyik legismertebb műve, a Rózsaszín ház még René Magritte-ot is elbűvölte, aki a Fény birodalma című művét a rajongó utókor nevében szimbolikusan Degouve de Nuncques-nek dedikálta. A magyar néző, hacsak áttételesen is, de Degouve művei láttán Csontváry művészetére asszociálhat. Egyik klasszikus éjszakai városképe, a Magentai utca talán nem is áll olyan távol a Jajcei villanyműtől. Rippl-Rónai 1890-es évekbeli nocturne-jei (Park éjszaka) talán még közelebbi analógiákkal is szolgálhatnak, különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy mindkettőjüket a műfaj koronázatlan királya, Whistler inspirálhatta.
Degouve de Nuncques Csontváryhoz hasonlóan autodidakta festő volt, de még Csontvárynál is többet utazott és persze egészen más körökben forgott, mint magyar pályatársa. Degouve Brüsszelét leginkább Rippl-Rónai Whistlerért rajongó szimbolista Párizsával vethetjük össze. 1883-ban jött létre - a szecessziók sorában az elsők között - a konzervatív belga művészetpolitikával elégedetlen Les XX (A huszak) művészcsoport. Az alapító tagok közül James Ensor és Fernand Khnoppf nevét érdemes kiemelni, de a kilencvenes években csatlakozott az avantgárd csoportosuláshoz Jan Toorop, Paul Signac, Félicien Rops és Henry Van de Velde is. A társaság kiállításai lehetővé tették, hogy a belga művészek reflektálhassanak az impresszionizmus, a posztimpresszionizmus és a szimbolizmus legújabb európai fejleményeire. A Les XX Degouve de Nuncques számára is a modern művészet elsődleges forrását jelentette.
Degouve az 1880-as években indult el a festői pályán, s kezdetben Jan Tooroppal, majd Henry de Groux-val dolgozott közös műteremben. 1894-ben feleségül vette az egyik legismertebb szimbolista költő, Emile Verhaeren sogórnőjét, Juliette Massint, s ezzel gyakorlatilag beházasodott a belga szimbolizmus legmagasabb köreibe. Néhány évvel később már Maurice Materlinck színházának dekorációján dolgozott, de elsősorban tájképfestőként vált elismertté. Párás, sejtelmes, néha kifejezetten kísérteties, pasztell látképeire leginkább Khnoppf festészete hathatott, de ha egy tágabb körben akarjuk elhelyezni stílusát, akkor a francia szimbolizmus belga recepciójához, Mellery, Minne, Rops és Toorop munkásságához jutunk.
A felső középosztályhoz tartozó, jómódú festőként Degouve rengeteget utazott és előszeretettel látogatta az "arisztokratikus" helyeket. Festett Schönbrunnban, Milánóban, Bruges-ben, a Comói-tó partjainál, Dél-Franciaországban és Spanyolországban is, 1900-ban pedig néhány évre Mallorcára költözött, ahol a part menti barlangok fantasztikus sziklacsodái ragadták meg fantáziáját. Az 1900-as évek végén súlyos pszichózis lett úrrá rajta, ami misztikus vallásosságba torkollott. Ezután főleg biblikus kompozíciókat festett, felesége 1919-es halála után pedig végleg felhagyott a munkával és haláláig visszavonultan élt egy kis Belga városkában, Stavelot-ban.
Művészetének legjavát az 1890-es években festett szimbolista tájképei adják, ezek közé sorolhatjuk a Magentai utcát is. Magenta egy hangulatos, kis olasz városka nem messze Milánótól, a Comói-tótól és a Lago di Maggiore-től. Az életművön belül leginkább a Comói-tó ihlette festményeket állíthatjuk a Magentai utca mellé. Ugyanaz a kékes-szürkés tónus, ugyanaz a kietlen, fojtogatóan párás félhomály. (Nem véletlen, hogy Degouve egyik kedvenc költője Edgar Allan Poe volt.) A Magenti utca különlegességét az adja, hogy Degouve nagyon ritkán festett alakokat éjszakai képeire. Az éjszakai homályból előbukkanó, előkelő biciklisták sziluettjei és lámpái egy kis derűt, egy pici melegséget csempésznek a borzongatóan "gótikus" folyóparti park világába.
Hornyik Sándor