Barkász Lajos most bemutatott kompozíciója – az utóbbi években felbukkant egyik legszebb és legizgalmasabb magyar festmény – tisztán művészi értékén túl több fontos, általános érvényű tanulságot is hordoz. Egyrészt kitűnő illusztrációja annak, hogy a századfordulót követő esztendők inspiráló kulturális közegében sokszor a később elfeledett vagy kismesterként elkönyvelt alkotók is nemzetközi rangú remekműveket hoztak létre, másrészt arra is figyelmeztet, hogy a modern magyar festészet nemzetközi ihlető forrásai közül a hazai művészettörténeti kutatás mindeddig alig fordított figyelmet a Bécs felől érkező hatások bemutatására. A Lombok között a ma ismert egyik legfrappánsabb példája annak, hogy egy rövid perióduson át Gustav Klimt milyen komoly befolyást gyakorolt néhány magyar festőművészre.
KLIMT ÉS BARKÁSZ
Az 1884-ben Hódmezővásárhelyen született Barkász Lajos a budapesti Mintarajziskolán szerzett rajztanári oklevelet, miután Székely Bertalan, Hegedűs László, Révész Imre és Ferenczy Károly útmutatásit követve csiszolta tudását. A Színházi Élet című népszerű hetilap 1924-es méltatása szerint „mint fiatal művész Velencében és Drezdában élt, majd onnan hazatérve részt vett a Rózsa Miklós vezetésével alakult Művészház alapításában. Tíz évvel ezelőtt feltűnést keltett őszi tájával, amelyről nagy elismeréssel írtak a lapok”. Bár cáfolhatatlan bizonyíték híján egyelőre csupán feltételezhetjük, de nagy valószínűséggel a cikkben említett kép azonos a most bemutatott kompozícióval, amely 1914 májusában a Nemzeti Szalon tavaszi tárlatán került a közönség elé.
A tízes években a Pasaréti út 123-as számú házban élő festő egy sárguló falevelekkel ékes budai kert őszi látványát rögzítette vásznán. A sűrűn egymás mellé tett foltokkal, apró ecsetvonásokkal megmozgatott, finoman vibráló felületen tarka mozaikként árad szét a pázsiton és a leveleken megtörő, átszüremlő fény. A különleges, páratlanul delikát koloritban a zöld ezernyi árnyalata dominál, miközben a sárgák, lilák és türkizek adják e meglepő összhatás élénkítő felhangjait. A festői technikában tetten érhető a francia pointillisták hatása, de Barkász nem a színek optikai felbontásának és keverésének szándékával alkalmazza a rövid ecsetvonásokból „megszőtt” formaadást, nála e világdivattá váló posztimpresszionista ecsetkezelés a felület izgalmas megmozgatását, ritmizálását, az egymáson átragyogó színek vizuális erejének kiaknázását szolgálja.
Ez a jellegzetes festői technika, a négyzeteshez közelítő formátum, a szőnyegszerű komponálás és a poétikus hangulat egyaránt azt mutatja, hogy a Lombok között című kompozíció megfestésekor a fiatal Barkász Lajosra Gustav Klimt 1900 körül készült tájképei erős hatást gyakoroltak. Ez a tény azért is kiemelt figyelmet érdemel, mert az osztrák szecesszió vezető mesterei, elsősorban Klimt és Schiele sokkal kevésbé inspirálták a modern magyar művészeket, mint azt a két főváros közelsége, valamint a Monarchia közös kulturális hagyománya alapján sejtenénk. Tény és való, hogy ebben az időszakban a festők nagy többségénél is tetten érhető egyfajta kurucos ellenállás a bécsi művészettel szemben, s ez a dacos idegenkedés éppen úgy megnyilvánult az irodalom és a zene, mint a festészet területén. A budapesti művészek a szó szoros és átvitt értelmében is átugrották a császárvárost, hogy Münchenben, majd Párizsban találjanak ihlető forrásokra. Ez a tendencia a hazai kiállításokon éppen úgy megnyilvánult, mint a műgyűjtők választásaiban: míg a francia posztimpresszionizmus nagyjai szinte hiánytalanul és remekművek sorával vonult fel a legjelesebb budapesti kollekciókban, addig Klimt művészete 1910 előtt egyedül Kohner Adolf gyűjteményében kapott helyet egy Gyümölcsöskert című, ma még azonosítatlan festmény erejéig. Szinte hihetetlen, de a művész egészen 1913-ig nem mutatta be műveit Magyarországon, s az esztendő tavaszán és decemberében, a Művészház termeiben közönség elé került alkotásai még így, megkésve is ambivalens hatást gyakoroltak a hazai műbarátokra.
Barkász Lajos azonban a kivételek egyike volt, ráadásul a Klimt befolyásáról tanúskodó remekműve évtizedeken át egy olyan lakást díszített, amely a második világháborúig az osztrák szecesszió legjelentősebb magyarországi emléke volt.
JOSEF HOFFMANN VILLÁJÁBAN
A festmény egykori „otthonáról” 1982-ben remek elemzést író Sármány Ilona joggal kezdte azzal tanulmányát, hogy a századelőn épült budapesti villák között egyedülálló helyet foglalt el a Trombitás út 19 szám alatti épület. Pikler Gyula jogtörténész professzor, a magyar polgári radikalizmus egyik kiemelkedő alakja, a Társadalomtudományi Társaság elnöke és a Galilei-kör díszelnöke – korának fent említett Bécs-ellenességén túllépve – nem egy hazai építésszel terveztette meg új otthonát, hanem az akkor már nemzetkö- zi hírnévnek örvendő Josef Hoffmannt bízta meg ezzel a feladattal. Az 1906-ban vásárolt telken két év múlva indult meg az építkezés, s az egy emeletes ház 1909 tavaszán már kulcsrakész állapotban volt. A ma már sajnos igen sanyarú állapotban lévő, azóta többször is átalakított családi ház lejtős telken épült, a Trombitás utcáról egy remekbe szabott, teraszosan kiképzett kerten keresztül lehetett megközelíteni. A korabeli magyar villák között egy sem volt, amely ennyire modern, ennyire letisztult és puritán kiképzést kapott volna: a díszítő ornamensek hiánya szinte stílusformáló erővel dominált. A beruházás jelentőségét tovább növelte, hogy Pikler a teljes berendezést, az enteriőrök kiképzését a bútoroktól, a szőnyegeken, párnákon és csillárokon, sőt a vitrinekben helyet kapó porcelánokon át Josef Hoffmann bécsi művésztársaitól, a Wiener Wersktätte világhírű alkotóitól rendelte meg. A létrejött összművészeti munka értékét és korabeli hírnevét jól mutatja, hogy az 1911-ben Budapestre érkező fiatal Le Corbusier máig fennmaradt jegyzetfüzetében – a feltétlenül megnézendő nevezetességek meglepően rövid listáján – ez az egyetlen épület szerepelt pontos címmel feltüntetve.
A pazar villa már igen korán, 1911-ben új tulajdonoshoz került: Weidinger Miksa gabonakereskedő, a budapesti árú- és értéktőzsde tanácsosa, a Pesti Lloyd Társulat választmányi tagja vásárolta meg minden berendezési tárggyal együtt 80 ezer koronáért. A nyaralóként szolgáló épületbe az 1910-es évek közepén érkezett meg Barkász Lajos most bemutatott festménye, amely tökéletesen illeszkedett az enteriőrök megőrzött, eredeti karakteréhez. A bécsi szecesszió legjelentősebb hazai alkotása Weidinger Miksa 1922-es halála után is sértetlen maradt, amikor özvegye és négy gyermeke a személyzettel együtt állandó lakásukként használták tovább. A második világháború végét követően azonban minden megváltozott: a villát több lakásra osztották, az eredeti tulajdonosok kénytelenek voltak elköltözni, s a festményt is csupán elszántságuknak és határozottságuknak köszönhetően tudták megmenteni. Az egykor nemzetközi hírű, számos külföldi építészeti és iparművészeti folyóiratban bemutatott épület néhány évtized alatt lepusztult és szinte teljesen elvesztette eredeti belső kiképzését.
A kerítés és a remek, geometrikusan kialakított kert örökre eltűnt, a belső kiképzésből csupán hírmondónak maradt néhány eredeti ajtó, kilincs, kulcspajzs és lambériadarab. A villa belső kialakítása itt is az elveszett örökség, a Monarchia elpusztult értékeinek tengernyi tömegét növeli, amelyet csupán százéves fényképek segítségével tudunk magunk elé idézni. Óriási szerencse, hogy ebből a pazar ízléssel berendezett enteriőrből megmaradt és végre közönség elé kerül Barkász Lajos varázslatos hangulatú festménye, a Gustav Klimt ihlető hatását mutató Lombok között című kép.
Molnos Péter
Irodalom:
- Sármány Ilona: A bécsi szecesszió budapesti emléke, a Pikler-villa. Ars Hungarica, 1982/2. 289–296. k. s. i.: Barkász Lajos. Színházi Élet, 1924/27. 36.