A portréfestészet mellett 1500 körül Németoszágban és Németalföldön egy új művészeti műfaj született, a polgárság életformájának tükreként szolgáló zsáner. Ez a sajátosan polgári műfaj széles néprétegek számára volt elérhető. A zsáner fénykorát a 17. században Hollandiában élte, de hamarosan Franciaországban és Németországban is divatossá vált, a tájfestmények és a csendéletek mellett leginkább ott is a mindennapi élet jellemző eseményei megörökítése vált a festők feladatává.
A hollandok és a flamandok egyik legkedveltebb témája a kocsmajelenetek ábrázolása volt. Az 1600-as évek első évtizedeiben számos ilyen festmény született. Adriaen Brouwer flamand zsánerfestő alkotásai a legismertebbek - mint pl. az Ivóban című képe az Alte Pinakothek gyűjteményében Münchenben -, de Adriaen van Ostade holland festő is több ilyen jellegű kompozíciót festett. Tivornyázó parasztok egy ivóban című 1640 körül festett képe véletlenül ugyanabba a gyűjteménybe került, így egymás mellé is állítható a holland és a flamand festmény. Festőik a németalföldi id. Pieter Bruegel művészetét útmutatóként hasznosították. Bruegel 1568-ból származó Paraszttánca kocsmajeleneteik előzményeként szolgált.
A portré és a zsáner között átjárható a határ. Már az 1470 körül, a francia Jean Fouquet által festett, karakteres udvari bolond portrét (Kunsthistorisches Museum Bécs) is sorolhatjuk ide is oda is. A későbbi csoportos portréképekkel ugyanez a helyzet. Rembrandt Éjjeli őrjárata mindkét műfaj felől megközelíthető és a sorrend nem jelölhető ki. Ha együtt nézzük a csoportot, a zsáner kerül első helyre, ha külön-külön a személyeket, a portré. Más a helyzet akkor, ha kiemelünk egy-egy modellt a képekből. Vörösmarty Mihály úgy szerepel egy festmény háttérében, mint egy esemény szemtanúja (Orlay Petrics Soma: Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly első találkozása, Széphalom), de ha önálló műként nézhetnénk, minden bizonnyal a költő egész alakos portréjaként emlegetnénk. Egy táncoló parasztról, egy tejet öntő lányról, egy levelet olvasó asszonyról festett képet azonban sosem neveznénk X.Y. portréjának. De nem a modell azonosíthatósága a döntő. Egy allegória esetében például hiába jegyezték fel a modell személyét, hiába ismerhetőek fel vonásai, nem beszélhetünk portréjáról. Az attributumok természetesen megteremtik a portretizálási lehetőséget - a Toldi széphistória Arany János kezébe illik (Barabás Miklós festménye, MTA Művészeti Gyűjtemény) -, de ki ismer olyan festményt, amelyet Szent Jeromos portréjaként emlegetünk, holott az attributumok bizonysága szerint egyértelműen róla szólnak a képek.
Czigány Dezső "Legény korsóval (Önarckép ?)" címen ismert festménye azok közé a képek közé sorolandó, amelyek a "zsáner vagy portré?" kérdését vetik fel. Czigány többnyire hagyományos portrékat festett - mint például a híres Ady-képek sora -, de magát szerette mások bőrébe bújtatni, jelképes módon megörökíteni. Szent Sebestyénét szintén önarcképként is értelmezik. A nevető, mulató alak esetében azonban a mérleg nyelve a zsáner irányába mozdul. A művész megfestette magát is Dionüszosz híveként, kezében korsóval. (Nagyházi Galéria 1995. dec. 270.) E festmény azon túl, hogy segít képünk esetében az önarckép, vagyis a portré lehetőségének kizárásában, a legközelebbi analógia is. Más a korsó, más a ruha - ezúttal a fehér inget fekete mellény egészíti ki, hiányzik a kalap, helyette bot kerül a bal kézbe -, más a mozdulat, de alapjaiban a két festmény azonos.
Czigány Dezső, a bádogosmester fiából lett festő, aki Hollósy, Ferenczy és Rippl-Rónai hatása alatt kezdve pályáját a Nyolcak egyik legjelentősebb tagja lett, szerette a hasonló jellegű zsánerábrázolást. Éneklő barát, Olvasó apostol, Bibliás öregasszony, Nő citromos tállal, Nő gitárral - sorolhatjuk képeinek címeit. 1926-ban a Magyar akt kiállításon (Majovszky-Petrovics album, 1926.80.) egy Női akt korsóval című festménye szerepelt.
A Legény korsóval 1995-ben a BÁV-nál került első ízben árverésre. Hátoldalán dr. Völgyessy Ferenc gyűjteményi képcédulája található és a Szépművészeti Múzeum 1464/1956-os bírálati cédulája. Hogy Völgyessy, a Szegedről származó budapesti főorvos mikor jutott a festményhez, nem tudni. Gyűjteményében, Szelesi Zoltán 1971-ben a Művészettörténeti Értesítőben megjelent ismertetése szerint (1971/1., 23-30.) már olyan jelentős művészek voltak képviselve, mint Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Réti István, Hollósy Simon, Iványi Grünwald Béla, Nagy Balogh János, Mednyánszky László, Szőnyi István és mások. Rippl-Rónaitól nyolc festménye volt és Csontváry Kosztka Tivadar Zárda című festménye volt gyűjteménye ékköve. De az övé volt Gulácsy Lajos Nő a rózsafánál című remekműve, Egry József gyönyörű Badacsonyi est-je és Aba Novák Vilmos Lacikonyhá-ja is. A Nyolcak közül Szelesi csak Kernstok Károly Utolsó vacsorá-ját említi, pedig az 1965-ös Nyolcak és aktivisták köre című székesfehérvári kiállítás katalógusa tanúsága szerint Tihanyi Lajostól is volt egy 1909-es nagybányai tájképe. Szelesi a Czigány-képről sem tudott, holott a nagyméretű festmény hátoldali képcédulája. Puritán egyszerűség jellemzi a képet. Nincs semmi környezeti részlet, ami elvonhatná figyelmünket a mulató alakról. A korsót esetlenül, erőtlenül tartó kéz, az arcra fagyott vigyor megmerevítik a pillanatot, statikussá változtatják a kompozíciót. Ugyanakkor oly erős a világos-sötét színfoltok kontrasztja, oly mozgalmas a ruhaábrázolás, hogy a festmény szinte robban a dinamizmustól. Az ellentétek ötvözéséből merít erőt az olajkép, hű bizonyságává válva alkotója művészi nagyságának.
M. V.