Egy festő újrafelfedezése
A kilencvenöt évet megélt Klie Zoltán festészete majdnem áldozatul esett a 20. század fordulatokkal és tragédiákkal szaggatott magyar történelmének. A második világháború után annyira marginalizálódott, hogy a 80-as években valósággal újra fel kellett fedezni. Az art decót és a KUT művészeit felkutató rendszerváltás utáni műkereskedelemnek köszönheti, hogy ma már a két világháború közötti hazai festészet egy karakteres, egyéni hangú képviselője-ként tartjuk számon. Klie Zoltánt pécsi kúriai bíróként tevékenykedő édesapja nem művészeti pályára szánta; csak a jogi és orvosi tanulmányokat követően iratkozhatott be 1922-ben a Képzőművészeti Főiskolára. Mestere, Vaszary egyik legkiemelkedőbb tanítványának tartotta a spiritualitásra érzékeny fiatal festőt, aki még a főiskolai évek előtt, katonaként élte át a „nagy háború” pusztításait. A város szülötteként közeli kapcsolatba került a Pécsett dolgozó modern művészekkel, például Gábor Jenővel vagy Molnár Farkassal. Vaszary támogatásával 1925-ben a modern művészet központjába és az éppen akkor szárnyat bontó art deco fővárosába, Párizsba ment ösztöndíjasként.
Modernek és látomások
Klie a Párizsban töltött két év alatt egyszerre ismerkedett meg a klasszicizmusba oltott avantgárd friss tendenciájával („kubo-ingricizmus”), illetve a modern művészekkel. Idős korában olyan meghatározó 20. századi művészeket emlegetett kiemelkedő mesterekként, mint Klee, Braque, Leger vagy Dufy. Festészete az 1920-as évek második felében többféle modern hatást magába olvasztott, megérintette németes expresszionizmus, illetve a posztexpresszionizmus, az álmodozó naiv festészet, a divatérzékeny art deco, valamint az itáliai pittura metafisica. Álomvilágának fantasztikuma viszont nem külső hatásokból táplálkozott, hanem a lélek benső mélyéből: Klie nemcsak spiritiszta szeánszokra járt rendszeresen ebben az időszakban, hanem az első világháborútól kezdve rendszeresen voltak látomásai is. Képeinek – a magyar festészetben egészen ritkának számító – különleges szürrealizmusa innen fakadt.
A kozmikus festő
Karakterét Lóránth László ragadta meg legpontosabban 1944-ben kiadott szövegében: „pár vonással rajzolom. Negyven körüli fiatalember. Nyakában piros selyemkendő, szájában pipa. Hollywoodban ábrázolják és képzelik így a festőket, a világot jelentő és uraló vászon városában. Kék szeme messzeségbe tekint. Ő a magyar Jean Rousseau. kozmikus festő – mondják róla barátjai és képei.” Klie monográfusa, Kopócsy Anna a „kozmikus festő” kitétellel jellemezte a festő teljes életművét. Most vizsgált festményén is egy álombeli vízió jelenik meg: art deco női szépség áll egy teraszon, mögötte pulzál a naplemente valószerűtlen fényeiben a tengerpart, miközben egy szürke propelleres repülőgép zúg el előtte, mint a férfias gépkultusz, erőtől duzzadó, eroticizált fétise.
Térkép e táj
A költő csak 1944-ben, a háborúval szembesülve repült fel a felhők közé („ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”), a technikai újdonságokat ünneplő futurista festők már jóval korábban felszálltak a repülőképekre, csodálattal tekintve le magasról a föld abroszra. Az olasz futurista mozgalom második nemzedéke „aeropitturá”-nak, azaz „légi festészetnek” nevezte az 1929 után bő egy évtizedig virágzó mozgalmat, amely a pilóták szemszögéből jelenítette meg a térképszerű táj vízióját. Az itáliai művészeti törekvéshez egyetlen magyar festő alkotásai mérhetőek, Klie Zoltáné, akinek leghíresebb két festményén „gépmadarak” repülnek. A Vasmadarak című alkotásán (1935) propelleres gépek zúgnak el a kozmikussá tágított táj felett, míg a – most vizsgált – Leány és a vasmadár című alkotásán a repülő egy erkély előtt húz el. Barázdált aljú, tömzsi fém teste erős kontrasztot alkot a reneszánsz Madonnák modorában, profilban „álmodozó”, nőalak szoborszerű szépségével.
Légi festészet
Klie Zoltán 1931-ben kiállított a milánói Pesaro Galériában. A húsz modern magyar festőt felvonultató csapat karakterét a Vaszary-tanítványok határozták meg. A Pesaro Galériában a magyarok előtt éppen az itáliai aeropittura képviselői szerepeltek egy nagy bemutatón, akik az automobil helyett már az új technikai eszközért, a repülőgépekért lelkesedtek. Klie két említett festményén jelent meg az itáliai repülős piktúra tematikája, de a futurizmusra jellemző szimultanizmus nélkül. Kopócsy Anna írja monográfiájában, hogy egy olasz „légi festő”, Gerardo Dottori „A roham című festményén – melyet a Magyar Művészet 1936-os műcsarnoki olasz kiállítás kapcsán reprodukált – szintén repülők közlekednek az égen. A sebesség érzetét a propellerek csavarodásából kiinduló csigavonal, az egyre bővülő koncentrikus körök fokozzák. Klie repülőivel szemben Dottori a technika diadalát, egyúttal a háborút is üdvözölte.” A Leány és vasmadár viszont egy álombeli tájra repíti a nézőt, ahol a gépkorszak és a régmúlt zavartalan egységbe fonódik össze.