Irodalom: Altorjai Sándor (1933–1979). Műcsarnok–Első Magyar Látványtár–MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2003.
Abszurd neoavantgárd
Altorjai Sándor különös, egyéni univerzumot teremtett a 20. századi magyar képzőművészetben, ami egyszerre kötődött a kor egyetemes tendenciáihoz, a pop arthoz, a Nouveau Réalisme-hoz és a konceptualizmushoz, illetve a hazai közeghez, a szürnaturalizmushoz, az Aczél-korszak abszurd művészetirányítási szisztémájához, a Balatonhoz és a Káli-medence dombjaihoz. Altorjai végzett gyógyszerészként választotta – mint Csontváry – a művészeti pályát az 1950-es években. Olyan későbbi neoavantgárd alkotókkal tanult együtt a Képzőművészeti Főiskolán, mint Nádler István, Konkoly Gyula vagy Bak Imre. Szabó Ákossal való barátsága révén 1964 környékén alakította ki szürnaturalista-jellegű festői nyelvét, amibe pop artos gesztusokat vegyített. (Ebből született meg a Süllyedek felfelé című hatalmas montázsképe, ami a magyar neoavantgárd egyik főműve.) A szürrealizmus abszurd humorára fogékony, önironikus énje különös, bohém ízt adott művészetének. Még a neoavantgárd közönséget is meglepte, mikor 1971-es kiállításán – miközben Erdély Miklós barátja felolvasta a Gyagyaista kiáltványt – kamillába mártott vattát szolgáltak fel.
Lautréamont boncasztala
Altorjai továbbgondolta a magyar szürnaturalizmus jellegzetes, csurgatással, cuppantással, megfolyatással és visszakaparással kialakított, artisztikus kifejezésmódját. A Max Ernst-i szürrealista eszköztárból származó technikát átitatta eredendően dadaista, a véletlennek nagy szerepet hagyó gondolkodásmódjával. (Szemben Csernus Tibor távolságtartó, bernáthi eleganciájával.) A különböző hatásoknak – a szigligeti „boncasztalon” történő – véletlenszerű találkozásból született meg altorjai univerzumának főszereplője, az Übü királyt idéző Gyagya bácsi. A most vizsgált kép az 1970 körül születő, imbolygó, absztrahált szürnaturalista alakzatokat kombináló „Gyagya bácsis ciklus” körébe tartozik. Hasonló képszerkesztési elvek mentén épül fel, mint a híres Bon jour Monsieur Altorjai, mondá Gyagya bácsi és jól fejbehúzta tanítványát (1970 körül), ami a szürrealisták spontán kialakuló, biomorf alakzatait ütközteti Courbet híres klasszikusával (Bonjour, Monsieur Courbet!, 1854).
Csurgatás az űrben
Altorjai – Baranyay Andrásnak küldött 1964-es levelében – írta le sajátos eljárásmódját: „hígan-folyós olajfestéket készítek, amiből »tócsákat« csinálok a vásznon, gyufaszállal vezetve az egyes színeket”. Ennek a szürnaturalista gesztusnak a nyomait látjuk a most vizsgált képen is, a feketék, narancsok, pirosak és sárgák egymásra rétegzett, fodrosan rovátkolt, megfolyatott formáiban. A márványos felületű biomorf alakzatok tekeregnek a kép felületén, elvékonyodó csápokkal egymáshoz kötve. A lebegő plazma idomok környezetét a testetlen, világos türkiz űr és az alul gomolygó barnás foltok töltik ki. A kép bal oldalán, egy apró, fejjel lefelé zuhanó emberi figura sziluettje változtatja csak át a – lépték nélküli – teret égbolttá és földi tájjá. De ez az Altorjaira jellemző, kétértelmű, nehezen megfogható módon történik, ahogyan Kovalovszky Márta írta stílusáról: „egyidejűleg sikerült biztosítani a formák szeizmográfszerű rebbenékenységét és érzékenységét, elővarázsolnia a festékanyagból a színek márványosan kavargó arabeszkjeit és végül megadni a formák bizonytalan, sejtésszerű, a valósággal a képzeletbe, az álomba átcsúszó, többértelmű jelentését.”
Gondozott életmű
Bár az élete során különféle betegségekkel küzdő Altorjait korán elragadta a halál, életműve gondos kezek közé került. Ennek köszönhetően rendeztek műveiből nagy kiállítást a Műcsarnokban 2003–2004-ben, bemutatva – a neoavantgárd kánonba illeszthető művei mellett – a Képcsarnok számára készített „háziipari absztrakciójának” termékeit is. A tárlathoz készült katalógusban méltatta egyedi értékeit Pataki Gábor: „Művészete bizonyító erejű példa arra, hogy Magyarországon, illetve Közép-Európában minden represszió s elzártság ellenére univerzális jelentőségű életművek születhettek az 1960–70-es években. Alkukat nem ismerő, etikus személyiségének vállalása s annak műveibe való transzponálása úgyszintén egyedivé, rendkívüli értékűvé teszi művészetét.”
Rieder Gábor