Körner Éva máig mintaadó monográfiájának tanúsága szerint az 1925-ös esztendő Derkovits életének egyik legkevésbé termékeny időszaka volt. Az oeuvre-katalógus néhány tusrajz és rézkarc mellett csupán három olajképet sorol fel, melyek közül a Magyar Nemzeti Galériában lévő, monumentális méretű Menekülők kompozíciójának egyik korai változata emelkedik ki. Rendkívüli jelentőségű tehát, hogy a most aukcióra kerülő mű segítségével pontosabb képet rajzolhatunk a bécsi emigráció utolsó, legkevésbé ismert évének művészi fejlődéséről.
Derkovits 1923-tól 1926 januárjáig tartó emigrációjának első szakasza igen termékenynek bizonyult, a fennmaradt művek - az állandó nélkülözés ellenére is - intenzív alkotómunkáról tanúskodnak. Fónagy Béla, a modern szellemű pesti kiállítóhely, a Belvedere vezetője ajánlólevelet írt Hoselitz Ernő bécsi mecénásnak, ki kezdetben rendszeres anyagi támogatást nyújtott az osztrák fővárosba költöző Derkovitsnak és feleségének. A jómódú gyártulajdonos képet ugyan nem vásárolt tőle, de segítsége lehetővé tette olyan korszakos jelentőségű művek megszületését, mint a Halottsiratás vagy az Élet és halál. 1924-ben, szintén mecénása közreműködésével, összeismerkedett a bécsi művészélet számos alakjával, sőt egyik alkotását a Hagenbund tavaszi tárlatán ki is állították. Ugyan ebben az évben a Magyar Rézkarcolók Egyesületének meghívására néhány grafikai műve részt vett egy clevelandi nemzetközi tárlaton, ahol az a megtiszteltetés is érte, hogy Halottsiratás című lapját megvásárolta a kiállítást rendező múzeum. A váratlan sikereken felbuzdulva freskó-kísérletekbe kezdett, sőt hozzálátott egy monumentális, 4x4 méteres vászon megfestésének, melyet azonban kénytelen volt később feldarabolni és részletekben kidolgozni. Az így született műveket is felvonultató egyéni bemutatkozására 1925 februárjában került sor, a Galerie Weihburgban, ahol több mint félszáz alkotása került a közönség elé. A jó kritikák ellenére a remélt anyagi siker elmaradt, s mivel a bécsi mecénás türelme és támogatása is megcsappant, az év további része rendkívüli nélkülözésben telt el. Ebben a válságos időszakban, az 1926-os hazatérést közvetlenül megelőző egy esztendőben készült a most bemutatott alkotás.
Derkovits Fejkendős nő című festményének műfaja - a hagyományosnak tűnő beállítás és kivágat ellenére - nem fogalmazható meg egyértelműen. Nem individuális portré, hisz az arc vonásai inkább típust, mint egyéni karaktert ragadnak meg, s a beállítás mozgást sugalló lendülete is ellentmond az arcképek megszokott statikusságának. A néző zavarát tovább fokozza a festmény tagolatlan, semleges kék háttere, s az arc aranyló felülete, mely egyértelműen a kép legtalányosabb eleme. Az általános vélekedés szerint Derkovits az 1928-ban elkészült Halas csendéleten alkalmazott először aranyat. A művész felesége, Mi ketten címen megjelent visszaemlékezésében így idézi fel ezt a momentumot: "Izgatta képzeletét az arany alkalmazása a piktúrában. Első esetben egy zugligeti tájképen kísérletezett vele; az erdő fái között besugárzó nap fényét porarannyal dörzsölte be. Az egyházi művészetben látottak indították kísérletezésre
Bécsi tartózkodása alatt végig vajúdott benne a gondolat, de még nem találta meg a neki megfelelő témát és közlési formát." A most vizsgált alkotás tehát egyike lehet az első műveknek, melyeken Derkovits alkalmazza ezt a későbbi korszakában uralkodóvá váló festői eszközt. Rajta kívül a 20. századi magyar piktúrában Vajda Lajos és Kondor Béla életművében jelenik meg domináns módon a fémfestékek hasonló, transzcendens tartalmakkal telítődő használata. Mindhármuknál az orosz, szláv vallásos művészet hatása mutatható ki ebben a művészi gesztusban. A bizánci egyház szentjeit ábrázoló ikonok sematizáló, leegyszerűsítő formanyelve, a végletesen szuggesztív szemek hangsúlyozása, az arany felületének messze vezető, az evilágitól a spirituális szférába emelő szimbolikája mind megtalálható a most vizsgált alkotásnál.
Derkovits profán ikonja különleges helyet foglal el a modern magyar festészet egyik legértékesebb életművében. A szuggesztív arc aranyló felülete a kék és rózsaszín finom harmóniájába foglalva egy mindeddig kevésbé ismert - műfaji és technikai kísérletekben bővelkedő - alkotói időszakról tudósít.
Molnos Péter