Kállai Ernő, a 20. század egyik legjelentősebb magyar művészettörténésze, Új magyar piktúra című könyvében a nemzeti karakter alapvonásaival, szilajságával és a látványélményhez való intenzív kapcsolatával magyarázta azt, hogy a kubizmus szigorú, elvont elvei a hazai művészek körében nem váltak igazán népszerűvé. Lyka Károly ezt a meglátást a maga ízes stílusában a következő szavakkal ismételte meg: "kubista kép a szónak igaz értelmében nem termett a budapesti művészet mezőin, legalábbis nem az, amelynek Picasso vagy Braque az apostolai. Az ilyen merőn elvont festmények egyáltalán nem nőttek ki a magyar festészet virágoskertjének humuszából." Ha el is kell fogadnunk Lyka kategorikus kijelentését, érdemes kiegészítenünk avval, hogy az ismert, és szerencsére időről időre újabb lappangó művek előbukkanásával bővülő műtárgyanyag azt is igazolja, hogy az ország határain kívül igen is születtek kubista festmények és szobrok magyar művészek kezei által. Ennek oka, hogy néhány fiatal művész a huszadik század első éveiben, Párizsba utazva, szembesült Picasso és társainak radikális újításaival, s az irányzat hívéül szegődött.
Csáky József, Réth Alfréd, Galimberti Sándor, Dénes Valéria és a most tárgyalt Szobotka Imre itt, ebben a forrongó, inspiratív közegben alkották meg életművük legértékesebb, a nemzetközi kubizmushoz szervesen illeszkedő darabjait.
Szobotka Imre a budapesti Iparművészeti Iskola elvégzése után, 1910 végén érkezett a francia fővárosba. A következő év tavaszán, a Salon des Independants azóta már legendássá váló 41. termében találkozott először a kubista művészek alkotásaival. Ez a tárlat volt az első alkalom, hogy az új stílusnak elkötelezett művészek csoportot alkotva, önálló iskolaként jelentkezhettek a közönség előtt. Archipenko, Duchamp, Léger, Metzinger és társai hatalmas felháborodást váltottak ki a francia művészeti életben. Szobotka, bár ekkor még távolságtartóan figyelte a csoport munkáját, egyértelműen felismerte jelentőségüket, s egyik hazaküldött levelében a következőket írta: "Az igazi gárdája az Independant-nak azokból telik ki, akik mindent elvetnek maguktól és képeikből is csak a természetből leszűrt általános igazságokat tartják meg." 1911 végén rövid időre hazalátogatott, ám néhány hónap elteltével visszatért a francia fővárosba.
Ekkor vált végérvényesen az új festészet hívévé, ahogy saját szavaival írta: "visszavonhatatlanul a kubista tanulmányokba merültem." Csáky József segítségével tandíj nélkül iratkozhatott be a modern művészet történetének egyik legjelentősebb szabadiskolájába, a La Palette-be, ahol Le Fauconnier és a kubizmus elméletének egyik első megfogalmazója, Jean Metzinger korrigáltak. Tanárai egyértelmű megbecsülését jelzi, hogy az iskola növendéki kiállításán ő szerepelt a legtöbb művel: a közönség elé tárt képek mintegy harmada az övé volt. 1913-ban már részt vett a Salon des Independants kiállításán is, ahol alkotásai együtt szerepeltek Chagall, Metzinger és Gleizes festményeivel. Művészetére Apollinaire is felfigyelt: a korszak híres, műtörténeti jelentőségű folyóiratában, a Montjoie-ben méltatta képeit.
Érdekes módon Szobotka radikálisan új szellemű munkásságát a modernizmusra kevésbé nyitott Magyarországon is érdeklődéssel, sőt elismeréssel figyelték.
A Nyugat műkritikusa, Raith Tivadar a Salon des Independants 1914-es tárlatán bemutatott képei - többek között egy, a most aukcionált férfiportréhoz hasonló mű - kapcsán a következőket írta: "A kiállító magyar festők között a legkiválóbb Szobotka Imre. Képein látszik ugyan, hogy tanult Metzingertől, de azért ma már független tőle. A kubizmus nagy problémája, a dinamikai konstrukció érdekli őt is első sorban, de Leányfején a formák öntudatos felépítése mellett a színek harmonikus akkordjai is érvényre jutnak." A kritikus elismerésének értékét emeli, hogy a magyar kiállítók között olyan jelentős alkotókat találunk, mint Czóbel Béla, Réth Alfréd, és a kubista szobrász, Csáky József.
A korabeli kritikákból és visszaemlékezésekből jól látható, hogy a művészet fővárosába kikerült, fiatal Szobotka rövid időn belül egyenrangúként illeszkedett be a párizsi modern festők közösségébe. Az első világháború azonban megtörte ezt a rendkívül ígéretes pályát: az ellenséges államokból érkezett külföldiekhez hasonlóan őt is - barátjával, Bossányi Ervinnel együtt - internálták egy bretagne-i táborba. Itt kezdetben ugyan megengedték neki a festést, de a körülmények közel sem voltak alkalmasak a zavartalan, elmélyült művészi alkotómunkára.
Egyik levelének tanúsága szerint: "A festék fogytán, jó, ha apró tanulmányokra telik. A tábor zsúfolt. Egy vásári fakír mutatványával felér a komoly munka minden kísérlete." A magyar kubizmus egyik főműve.
A most bemutatott, kubista férfiportré az életmű legerősebb korszakában született, 1914 körül, mikor Szobotka párhuzamosan haladt a nemzetközi avantgárd élvonalával. A festményt számos vonása, többek között a kolorisztikus lehetőségek intenzív kihasználása, a kubizmus orphikus irányzatával rokonítja. A képen a természeti élményt a művész autonóm térszerkesztő szelleme írja át, a látvány elemeinek elrendezését nem elsősorban a perspektíva elvei, hanem az öntörvényű képépítés logikája határozza meg. Nem egyetlen vizuális benyomás leképezését látjuk: több nézőpontból feltáruló látványelemek és számos más forrásból táplálkozó vizuális részlet - szabad asszociációk, tudott, a múltban megtapasztalt információk együttese - egyesül a képen, feltárva egy mélyebb, igazabb összefüggésrendszer elemeit. A prizmaszerűen felbontott látványt hangsúlyos mértani elemek, egyenesek, körívek és síkidomok tagolják, nem egyszer önálló, kalligrafikus jelként ékelődve a kép szövetébe. A megfestés rendkívüli változatossága elemeli az ábrázolást a primer látvány világától és egyben fokozza a festmény érzéki telítettségét. A felületet alakító ecset néhol pöttyözve, néhol rovátkázva viszi a vászonra a festéket, néhol pedig - elsősorban a kép jobb oldalán - mívesen elsimítva alakítja ki a foltokat. Ezek a hangsúlyos struktúra-váltások hasonló szerepet játszanak, mint az intenzív színek: közelítő, távolító mozgást visznek a kompozícióba és a felület lappangó ornamentikájával izgatják a befogadó szemet.
Szobotka Imre férfiportréja a magyar modernizmus ritka értéke. Olyan, nemzetközi rangú remekmű, mely tökéletesen bizonyítja, hogy a magyar művészek között is akadt, aki néhány termékeny esztendőn keresztül a kubizmus radikális festői elvei szerint alakította alkotói stílusát.
Molnos Péter