A kubista művészet magyar vonatkozásairól kevés publikáció született. A korszakkal foglalkozó kézikönyvek és monográfiák általában megelégednek annak hangsúlyozásával, hogy e stílusirányzat nem vert igazán gyökeret hazánkban, de néhány jellegzetes formai újítása - keveredve az expresszionizmus stiláris jegyeivel - számos festőnk életművében kimutatható. Sokan, sokféleképpen próbáltak magyarázatot találni arra a sajátos tényre, hogy míg a térség több országában a kubizmus nemzetközileg is elismert művészei alkottak, addig Magyarországon az irányzat elvei nem találtak igazán termékeny talajra.
Lyka Károly - a maga ízes stílusában - a következő szavakkal utalt erre a jellegzetességre: "kubista kép a szónak igaz értelmében nem termett a budapesti művészet mezőin, legalábbis nem az, amelynek Picasso vagy Braque az apostolai.
az ilyen merőn elvont festmények egyáltalán nem nőttek ki a magyar festészet virágoskertjének humuszából." Kállai Ernő, az először 1926-ban megjelent Új magyar piktúra című könyvében a nemzeti karakter alapvonásaival, szilajságával és a látványélményhez való intenzív kapcsolatával magyarázta azt, hogy a kubizmus szigorú, elvont elvei a magyar művészek körében nem váltak igazán népszerűvé. Mindezek ellenére - mint a most bemutatott kép is bizonyítja - joggal beszélhetünk magyar kubista festészetről. Ennek oka az, hogy néhány fiatal magyar művész a huszadik század első éveiben, kikerülve Párizsba, szembesült Picasso és társainak radikális újításaival, s az irányzat hívéül szegődött. Csáky József, Réth Alfréd, Galimberti Sándor, Dénes Valéria és a most tárgyalt Szobotka Imre itt, ebben a forrongó, inspiratív közegben alkották meg életművük legértékesebb, a nemzetközi kubizmushoz szervesen illeszkedő darabjait.
A vizsgált csendélet megszületésének körülményei, Szobotka párizsi évei nehezen rekonstruálhatók pontosan. Első alkalommal - a budapesti Iparművészeti Iskola elvégzése után - 1910 végén érkezett a francia fővárosba. A következő év tavaszán, a Salon des Independants azóta már legendássá váló 41. termében, találkozott a kubista művészek alkotásaival. Ez volt az első alkalom, hogy az új stílusnak elkötelezett művészek csoportot alkotva, önálló iskolaként jelentkezhettek. Archipenko, Duchamp, Léger, Metzinger és társai hatalmas felháborodást váltottak ki a francia művészeti életben. Szobotka, bár ekkor még távolságtartóan figyelte a csoport munkáját, egyértelműen felismerte jelentőségüket, s haza írt levelében rögzítette: "Az igazi gárdája az Independant-nak azokból telik ki, akik mindent elvetnek maguktól és képeikből is csak a természetből leszűrt általános igazságokat tartják meg." 1911 végén visszatért Magyarországra és decemberben kiállítást rendezett Székelyudvarhelyt. Néhány hónap múlva ismét a francia fővárosba utazott, s most már - saját szavai szerint - "visszavonhatatlanul a kubista tanulmányokba merült." Csáky József segítségével tandíj nélkül iratkozhatott be a modern művészet történetének egyik legjelentősebb szabadiskolájába, a La Palette-be, ahol Le Fauconnier és a kubizmus elméletének egyik első megfogalmazója, Jean Metzinger korrigáltak. 1913-ban már részt vett a Salon des Independants kiállításán, ahol művei együtt szerepeltek Chagall, Metzinger és Gleizes festményeivel. Művészetére Apollinaire is felfigyelt: a korszak híres, műtörténeti jelentőségű folyóiratában, a Montjoie-ben méltatta alkotásait.
Szobotka tehát fiatal, szinte kezdő festőként kikerülve, rövid időn belül egyenrangúként illeszkedett be a párizsi modern művészek közösségébe. Az első világháború azonban megtörte ezt a rendkívül ígéretes pályát: az ellenséges államokból érkezett külföldiekhez hasonlóan őt is - barátjával, Bossányi Ervinnel együtt - internálták egy bretagne-i táborba. Itt kezdetben ugyan megengedték neki a festést, de a körülmények közel sem voltak alkalmasak a zavartalan, elmélyült művészi alkotómunkára. Egyik levelének tanúsága szerint: "A festék fogytán, jó, ha apró tanulmányokra telik. A tábor zsúfolt. Egy vásári fakír mutatványával felér a komoly munka minden kísérlete."
Ezek az életrajzi adatok Szobotka korai műveinek vizsgálatakor rendkívül fontosak. A kubista korszakból fennmaradt alkotásainak kis száma miatt ugyanis az egzakt datálás csak ezek segítségével oldható meg. A problémát tovább nehezíti, hogy Franciaországban készült festményeit csak elvétve szignálta, évszámot pedig - két utólagos jelzésű művet leszámítva - egyáltalán nem találunk rajtuk. Így elsősorban az életrajz adataira és a néhány fennmaradt írott forrás utalásaira hagyatkozhatunk.
Szobotka 1919 nyaráig tartó, mintegy kilenc éves franciaországi tartózkodásából az utolsó közel négy évet internálótáborban töltött. Ebben az időszakban, ilyen körülmények között elképzelhetetlen lett volna egy, a most vizsgált alkotáshoz hasonló méretű festmény elkészítése. Így a klarinétos csendélet minden bizonnyal még az internálás előtti, de a rövid, lényegében 1912 tavaszáig tartó tanuló időszak után született meg. Ezt a feltételezést erősíti meg Bossányi Ervin 1971-es, Szobotka Imre özvegyéhez írt levele is. "1914-ben ő (Szobotka) sokkal precízebben dolgozott, valóságos geometrikus konstrukciókat teremtett, egy-pár meglehetősen nagy olajkép volt köztük (úgy egy négyzetméteresek)." E sorok minden bizonnyal többek között a most vizsgált - egyébként a ma ismert legnagyobb méretű e korszakból származó - Szobotka műre utalnak.
A kubizmus a képzőművészetek egyetemes történetének talán legnagyobb változását hozta. A képi ábrázolás alapelveinek gyökeres átformálásával Picasso és társai egy közel hatszáz éves tradíciót szakítottak meg. A látott jelenségekre, a szem által befogadott látványra már nem úgy tekintettek, mint a tárgyak saját, lényegi tulajdonságaira, hanem, mint érzetek olyan halmazára, melyet az emberi elme öntudatlanul konstruál összefüggő képpé, a külvilágból érkező impulzusokat átalakítva, szubjektivizálva. Célul tűzték ki a dolgok lényegéhez, igazi formájához való eljutást, művészi kísérleteik során tehát az emberi észlelés módozatait is vizsgálták, sőt át kívánták azokat alakítani. A fizika új eredményei is inspirálták őket, hiszen e tudományterületen ekkorra már bebizonyosodott, hogy a szem által nyújtott látvánnyal szemben a természet lényegéhez egy objektív, alapvetően természetidegen jelrendszer - a matematika - vezet el.
Szobotka csendélete mind formai, mind ikonográfiai szempontból szervesen illeszkedik a nemzetközi kubizmus 1913 és 1914 között született legfontosabb alkotásai közé. A képen a természeti látvány nyújtotta kompozíciót az autonóm képi struktúra módosítja, a látvány elemeinek elrendezését nem elsősorban a perspektíva elvei, hanem az öntörvényű képépítés logikája határozza meg. Nem egyetlen vizuális benyomás leképezését látjuk: több nézőpontból feltáruló látványelemek és számos más forrásból táplálkozó vizuális részlet - szabad asszociációk, tudott, a múltban megtapasztalt információk együttese - egyesül a képen, feltárva egy mélyebb, igazabb összefüggésrendszer elemeit. A kép felületét jól elkülönülő, egyenértékű síkok halmaza és néhány, az ábrázolt tárgy hengeres alapformáját felidéző színmező tölti ki: asztal, rajta mintás terítő, kottalapok és egy szétszedett, dobozából félig kivett klarinét elevenedik meg. A síkokat határoló szakaszok néhol egyetlen, megszakítás nélkül futó - a kép teljes hosszát átfogó egyenessé állnak össze.
A közöttük megjelenő formákat, mint egy reflektor fénynyalábja a megvilágított tárgyakat, kiemelik környezetükből. Szobotka képén - ellentétben a kubizmus korai szakaszának színredukciós elveivel - a kolorit meghatározó szerepet kap. A hangszerdoboz belső borításának élénk vörös színét - kompozícionális jelentőségét hangsúlyozva - megismétli a klarinét diagonálisan elhelyezett testén. A festményt számos vonása, többek között a kolorisztikus lehetőségek intenzív kihasználása, a kubizmus - elsősorban Robert Delaunay nevével fémjelzett - orphikus irányzatával rokonítja. Ezt ismerte fel Hevesy Iván művészeti író is, Szobotka 1921-es budapesti kiállítása kapcsán. "A kubistáknál általában kevés szín szerepel, az is tompa, szürke és fakó. Egyezményes jelek bizonyos kiterjedési irányok jelölésére. Szobotka képein zseniálisan van felhasználva és a kubista problémának szolgálatába állítva az élénk kontrasztszínek mozgató: közelítő és távolító ereje."
A Csendélet klarinéttal és kottával témaválasztás tekintetében is tipikusnak mondható. A kubista művek jellegzetes motívumai - hangszerek (gitár, hegedű, klarinét), hírlapok, poharak, csészék, pipák, kártyalapok, boros-, sörös- és pálinkáspalackok - szinte kivétel nélkül a nagyvárosi bohémvilág kellékei, kávéházak, mulatók, cirkuszok világába vezetnek. A csendéletek ikonográfiájában tagadhatatlanul vezető szerepet betöltő hangszerek egyrészt a zenebohócok, kocsmai mulattatók munkaeszközei, ezáltal a művészlét kettősségének, elszigeteltségének jelképei, másrészt a zene - a tapasztalati világtól elszakadó, par excellence elvont, tudatosan konstruált művészeti ág - szimbólumai, s így példaként is szerepelhettek a hasonló babérokra törő kubista festők szeme előtt.
Szobotka Imre csendélete az elmúlt évek kétségkívül egyik legérdekesebb, legváratlanabb aukciós szenzációja. Minden kétely nélkül kimondhatjuk: az európai kubizmus e korszakának fontos alkotása. Felbukkanása művészettörténeti szemszögből kiemelkedő jelentőségű: nem csupán az életmű megítélésében kulcsfontosságú, de a modern magyar művészet egyik talányos és sokat vitatott fejezetéhez is új, alapvető adalékokkal szolgál.
Molnos Péter