Egy festő újra felfedezése
A kilencvenöt évet megélt Klie Zoltán festészete majdnem áldozatul esett a 20. század fordulatokkal és tragédiákkal szaggatott magyar történelmének. A második világháború után annyira marginalizálódott, hogy a 80-as években valósággal újra fel kellett fedezni. Az art decót és a KUT művészeit felkutató rendszerváltás utáni műkereskedelemnek köszönheti, hogy ma már a két világháború közötti hazai festészet egy karakteres, egyéni hangú képviselőjeként tartjuk számon. Klie Zoltánt pécsi kúriai bíróként tevékenykedő édesapja nem művészeti pályára szánta; csak a jogi és orvosi tanulmányokat követően iratkozhatott be 1922-ben a Képzőművészeti Főiskolára. Mestere, Vaszary egyik legkiemelkedőbb tanítványának tartotta a spiritualitásra érzékeny fiatal festőt, aki még a főiskolai évek előtt, katonaként élte át a „nagy háború” pusztításait. A város szülötteként közeli kapcsolatba került a Pécsett dolgozó modern művészekkel, például Gábor Jenővel vagy Molnár Farkassal. Vaszary támogatásával 1925-ben a modern művészet központjába és az éppen akkor szárnyat bontó art deco fővárosába, Párizsba ment ösztöndíjasként.
Modernek és látomások
Klie a Párizsban töltött két év alatt egyszerre ismerkedett meg a klasszicizmusba oltott avantgárd friss tendenciájával („kubo-ingricizmus”), illetve a modern művészekkel. Idős korában olyan meghatározó 20. századi művészeket emlegetett kiemelkedő mesterekként, mint Klee, Braque, Leger vagy Dufy. Festészete az 1920-as évek második felében többféle modern hatást magába olvasztott, megérintette németes expresszionizmus, illetve a posztexpresszionizmus, az álmodozó naiv festészet, a divatérzékeny art deco, valamint az itáliai Pittura metafisica. Álomvilágának fantasztikuma viszont nem külső hatásokból táplálkozott, hanem a lélek benső mélyéből: Klie nemcsak spiritiszta szeánszokra járt rendszeresen ebben az időszakban, hanem az első világháborútól kezdve rendszeresen voltak látomásai is. Képeinek – a magyar festészetben egészen ritkának számító – különleges szürrealizmusa innen fakadt.
A kozmikus festő
Most vizsgált festménye is egy álombéli jelenetet lényegít át kozmikus látomássá. A kép terét keresztbe vágja egy szakasosan megfestett, domboldalra felkapaszkodó téglafal. A falon innen burjánzó növényekkel teli kertet látunk, amit egy várárok szel ketté. Szinte mozdulatlan vízfelületén tükröződik a várfal és a bástya, de a mitikus világfaként kígyózó terebélyes fa nem. Mintha a magára hagyott, elvadult Édenkertben járnánk, amin túl folytatódik a táj: két paripa kaptat fel a hegyoldalra. Mögöttük kozmikus látomásként izzó vörös golyóbisként tűnik fel a nap egy íves formával körbeölelve. Klie különös karakterét Lóránth László ragadta meg legpontosabban 1944-ben kiadott szövegében: „Kék szeme messzeségbe tekint. Ő a magyar (…) Rousseau. Kozmikus festő – mondják róla barátjai és képei.” Klie kutatója, Kopócsy Anna is a „kozmikus festő” kitétellel jellemezte a művész teljes életművét, és nem véletlen került monográfiájának címoldalára éppen a Vágtató lovak című főmű.