1928. november 9-én grandiózus mozipremiert tartottak Budapesten. A világhírű berlini UFA filmgyár új produkcióját mutatták be, a hatalmas költségvetéssel, nemzetközi sztárokkal, de hazai helyszíneken forgatott Magyar rapszódiát. A premieren felvonultak a pesti arisztokrácia tagjai, a gazdasági élet legelőkelőbb képviselői és a művészvilág hírességei. Mikor a mozigép a stáblista bemutatásakor a művészeti tanácsadó nevét vetítette a vászonra, a nézőtér hirtelen hangos tapsban tört ki. Faragó Géza néhány héttel korábban halt meg, alig pár nappal az után, hogy hazatért Berlinből, ahol véglegesítette hosszútávú szerződését a neves filmgyár képviselőivel. 51 éves volt ekkor, gazdagság és nemzetközi hírnév kapujában állt.
Rajongott érte mindenki, aki ismerte. Már életében olyan írások születtek róla, amelyekben kollégái a századfordulós Pest legelragadóbb alakjaként emlegették. „Embernek, művésznek egyaránt valami rendkívüli, különös, mondhatnám bájos jelenség volt” – írta róla az Ujság publicistája, aki szerint „ ugyanúgy becézték, szerették írók és művészek, mint ahogy imádták a legelőkelőbb arisztokrata körökben.” A Japán kávéház oszlopos tagja, a legkifinomultabb tréfák sármos kiötlője zseniális színész hírében állt. A Színházi Élet egy 1923-as cikke szerint „Ha néhány év előtt megszavaztatták volna Budapest népét, hogy ki a legötletesebb és legismertebb pesti humorista, akkor a legnagyobb meglepetésre az első díjat a közvélemény túlnyomó többsége egész bizonyosan egy festőnek, Faragó Gézának ítélte volna. Nem volt népszerűbb, mulatságosabb, ötletesebb figurája a békebeli Pestnek nála, mindenki szerette, s ha feltűnt valahol, nyomában vidámság, harsogó kacaj és öröm szállt a lelkekbe.”
A rendkívül sokoldalú, a húszas évek folyamán már nem csak festőként, hanem díszlet-, jelmez- és plakáttervezőként is hírnevet szerzett Faragó Géza a századfordulós Párizsban vált igazi művésszé. Első tanára még Budapesten Ujházy Ferenc volt, de a döntő inspirációk a francia főváros nyüzsgő művészi közegében érték. 1898-ban érkezett meg, kezdetben a Colarossi akadémián tanult, majd eljutott a szecesszió egyik leghíresebb dekoratív festőjéhez, Alfonz Mucha műtermébe. Két esztendőn át dolgozott a cseh származású mester mellett, így nem csoda, hogy négy és fél éves párizsi tartózkodása után, visszaérve Magyarországra a hazai plakáttervezés egyik legfelkapottabb alakjává vált. A kecskeméti és szolnoki művésztelepen töltött éveket követően, mikor 1910-ben a Nemzeti Szalon megrendezte első kollektív kiállítását, már mindenki ismerte őt legendássá vált plakátjai révén. A tárlat még így is a reveláció erejével hatott. Dekoratív, homogén színfoltokból építkező, szecessziós ízű festményei meghódították a közönséget, az utca embere ugyanúgy elismerte művészetét, mint a kifinomult ízlésű műgyűjtők közössége.
A most bemutatott, Tavasz című kép Faragó legerősebb, szecessziós korszakát reprezentálja, mikor még a Párizsban, Mucha mellett megtanult síkszerű, graciőz vonalrajzra és a foltok dekoratív ritmusára alapuló stílusát nem cserélte fel a hagyományos tónusfestésre. Poétikus hangulatú, a természet megújulását, a világ újászületését szimbolizáló képén az előtérbe állított növényi ornamens mögött klasszikus szépségű, pártás fejdíszű nőalak áll. A fa ágainak sűrű vonalhálója dekoratív sziluettként tűnik fel, de nem csupán remek formai ötletként hat: az eltakarva is láttató motívum a néző számára a rejtőzködő vojőr szerepét, a meglesés, a titok leleplezésének archetipikus élményét is felkínálja. A kép alsó harmadában feltűnő virágszirmok, a nőalak ruhájának gazdag vonalhálója és a háttéri táj zöld színe éles ellentétben áll ezzel a sötét, kiszáradt növényi ornamenssel, s ez a furcsa kettősség az egész ábrázolásnak szimbolikus, meseszerű hangulatot kölcsönöz. Faragó fontos érdeme, hogy mindezt felesleges narratív elemek, jelentéssel felruházott tárgyak és hangsúlyos tartalmi utalások nélkül, pusztán festői eszközökkel éri el: a komponálás, az ornamentális ötletek és a finom színezés segítségével teremt időtlen, elmélyülésre indító atmoszférát.
Molnos Péter
IRODALOM
Taps Faragó Gézának. Ujság, 1928. november 9.
Pletykálkodás Faragó Gézáról. Ujság, 1928. szeptember 30. 17.
Faragó Géza. Színházi Élet, 1923/13. 49.
Faragó Géza. Magyar Művészet, 1928. 597.