Szinyei Merse Majálisa és Csontváry Taorminája mellett a Köpülő asszony évtizedek óta egyike a magyar festészet egészét reprezentáló sztárképeknek. A végső változat - számtalan kiállítása és reprodukciója révén - hazánkban és a világ legtöbb pontján egyet jelent és jelentett az önállóvá váló, saját korában nemzetközi hírnévre szert tevő magyar művészettel. Munkácsy értékelése ugyan több mint száz esztendőn át újra és újra megosztotta a munkásságával foglalkozó szakmai közvéleményt, de még leghevesebb bírálói sem vitatták soha korai, a 70-es évek folyamán született képeinek egyedülálló, kivételes jelentőségét.
Az elmúlt évtizedekben Európa szerte született nagy összefoglaló művészettörténeti kézikönyvek is igazolják, hogy Munkácsy legfontosabb művei a XIX. századi realizmust tárgyaló fejezetekből kihagyhatatlanok, sőt e monográfiákban sokszor személye egyedül reprezentálja a korszak magyar festészetét. Munkácsy köré már életében kivételes kultusz kerekedett: párizsi műtermébe eljutni, tanítványául szegődni, a festők szemében egy már-már elérhetetlennek tűnő vágyálom beteljesülését jelentette. A hazai művészet vitathatatlanul legnagyobb hatású alkotója legendás, regényes élettörténetével, reprodukciók által népszerűsített festményeivel inspirálta - néha teljes művészi pályákat végigkísérve - Mednyánszkytól Berényig, Kosztától Fényes Adolfig és Rudnayig a magyar művészet jelentős alkotóit.
A vizsgált kép egykori tulajdonosainak névsora is bizonyítja, hogy Munkácsy alakját a műgyűjtők előtt is feltétlen tisztelet övezte: versengtek képeiért életében és halála után, idehaza és külföldön egyaránt. Nemes Marcell és Herzog Mór Lipót túlzás nélkül a XX. századi magyar műgyűjtés legnagyobbszabású alakjai voltak. Európai hírű kollekcióikban a magyar művészet klasszikusai mellett számos - ma részben a Szépművészeti Múzeum anyagát gazdagító - Greco, Tintoretto, Goya, Degas, Manet és Cézanne festmény kapott helyet.
A köpülő asszony című kép 1872-73 táján, Munkácsy végleges párizsi letelepedésének időszakában, az első zajos sikerek megtapasztalása után készült. Már megjárta a bécsi és a müncheni akadémiát, megismerkedett a vele rokon törekvésű Wilhelm Leibl német festőművésszel és szoros barátságba került Paál Lászlóval is. Miután 1868 októberében Düsseldorfban telepedett le, vele közösen bérelt lakást s a műtermen is megosztoztak. Ekkorra már Munkácsy túl van sorsdöntő párizsi utazásán is, ahol tanulmányozhatta a francia realista irányzat képviselőinek alkotásait. A legnagyobb hatást Auguste Courbet gyakorolta rá, aki mintegy félszáz művét a világkiállítás egyik eseményeként felállított külön barakkban - Le Realisme címmel - állította ki. Feltehetőleg ez az élmény sarkallta a müncheni akadémia elhagyására, s irányította Düsseldorfba, a Bécsben megismert, párizsi tanultságú Ludwig Knaus mellé. Bár rendszeres korrektúrákat nem kapott tőle, de művészi fejlődését bizonyítja ekkor készült műveinek hihetetlen sikere.
1869 telén állította ki Siralomház című vásznát, mely festői frissességével, drámai feszültségével mindenkit magával ragadott. Miután egy amerikai gyűjtő horribilis összegért, kétezer tallérért megvásárolta, Munkácsy - baráti unszolásra - elküldte képét a párizsi Salon kiállítására. A mű itt is óriási feltűnést keltett, nagy aranyéremmel tüntették ki, Goupil képkereskedő pedig nyomban Düsseldorfba utazott, felvásárolta a műteremben lévő képeket és a festőt is Párizsba csábította. Munkácsy ekkor, úgy tűnik, révbe ért, francia, angol és amerikai gyűjtők versengtek műveiért, anyagi jóléte feltétlenül biztosítva volt. Az új környezet, a hirtelen jött siker hatására azonban mégis kétségek gyötrik. "A hanyatlás gondolata egy óriás szörnyként áll előttem, mely néha álmaimat is megzavarja.", olvashatjuk Ligetihez írt levelében. Feldúltsága odáig fokozódott, hogy 1872-ben, barátja, De Marches gróf birtokán öngyilkosságot kísérelt meg. Lelkiállapota azonban néhány hónap alatt rendbe jött, élet- és munkakedve hamar visszatért.
Vizsgált festményünk feltehetően a párizsi megtelepedés első hónapjaiban készült, de témája és kompozíciós felépítése évek óta formálódott Munkácsy gondolataiban. A köpülő asszony terve már 1868-as magyarországi tartózkodása alatt felvetődött benne. Az év nyarán számos rajzot, kompozíciós vázlatot készített a paraszti élet tanulmányozása során, s ezek közül néhányat - fametszetes reprodukálással - a Magyarország és a Nagyvilág című képeslapok közöltek is. A köpülő mellett című rajz, vizsgált képünk első előzményének tekinthető. Kevésbé kiforrott, a müncheni zsánerpiktúra anekdotizáló, idilli hangulatát idéző megoldása azonban még számos ponton eltér a végleges megoldástól. A téma néhány évvel későbbi felújítása talán összefüggött Munkácsy már említett, 1872-es colpachi tartózkodásával, a falusi élettel, a gyermekkor emlékeit felidéző környezettel. A munkájába feledkező asszony és az őt figyelő kisgyermek motívuma, kiegészülve a köpű - ekkor csupán csendéleti elemként alkalmazott - megjelenítésével, a szintén ezekben a hónapokban készült Konyhában című kompozícióján is feltűnik.
Munkácsy azonban egyiken sem éri el azt a jelképszerű tömörséget, mely vizsgált képünket és végleges variációját jellemzi. Nem véletlen, hogy a hetvenes évek elején készült néhány festményét, a Búcsúzkodást, a Korhely férjet, a Rőzsehordó nőt és a Köpülő asszonyt számos kutató a XVII. századi holland festészet szimbolikus erejével, elsősorban Rembrandt művészetével állította párhuzamba. A holland paraszti zsánerek eredeti moralizáló tartalmát a XVII. századi emblémákat vizsgáló művészettörténeti kutatás tárta fel. A köpülést ábrázoló korabeli emblémák tejjel és tejszínnel telt edényeket, köpülő asszonyokat valamint közelükben játszó gyermekeket ábrázolnak. Ezek a képek - mottójuk alapján - a türelmes, rászoktatással történő nevelést szimbolizálták. Munkácsyt természetesen - bár tudjuk, hogy a hatvanas években többször másolt XVII. századi holland műveket és Paál László hívására személyesen is megcsodálta Rembrandt és Frans Hals alkotásait - nem közvetlenül az említett embléma ábrázolások, hanem a moralizáló tartalmú parasztzsánerek későbbi divatja ihlethette meg. Valószínűleg látta Chardin híres - rézmetszeten is sokszorosított - Jó nevelés című képét és minden bizonnyal hatott rá, sőt talán előképül is szolgált számára Millet Köpülő nő kompozíciója. Munkácsy és Millet 1873-ban személyesen is találkoztak Barbizonban, az egyszerű emberek iránti szeretet, megértés, a kifejezés motívumai a témaválasztáson túl is kapcsolatot teremt kettőjük művészi gondolkodásában.
Vizsgált képünk értékelése kapcsán elkerülhetetlen, hogy a Munkácsy kutatás történetének egyik fontos jellegzetességét, a vázlatok és a kidolgozott művek megítélése körül kialakult, évtizedekig húzódó vitát ne érintsük. Az életművet elemző külföldi és hazai művészettörténészek döntő többsége - Meier-Graefetól a tanítvány Rippl-Rónain és Fülep Lajoson át Rózsaffy Dezsőig - többre tartotta vázlatait, kisebb méretű műveit, mint a befejezett alkotásokat. Érvelésük szerint, szenvedélyes művészi alkatának jobban megfelelt az emóciókat közvetlenebbül rögzítő, foltokban láttató formaadás, mint a lassú, precíz munkát igénylő pontos kidolgozás. Uhde, Munkácsy egyik neves német tanítványa, így idézte fel mesterének jellegzetes alkotói módszerét: "Magából kikelve, tűzzel rohant a munkába
felgyűrt ingujjal, mint egy mázolólegény, tombolt ide-oda a képen, míg végre a türelmetlenségtől lebírva, puszta kézzel markolt a festékbe és egyre szélesebb foltokban alakította a képet." Rózsaffy Dezső a párizsi Gazette des Beaux-Artsban megjelent tanulmányában éppen az 1914-es és 1925-ös - néhány más, addig nem ismert vázlat mellett vizsgált képünket is felvonultató - kiállítás kapcsán Tintoretto mozgalmas vázlataihoz hasonlította Munkácsy újonnan felbukkant műveit.
Meier-Graefe és az idézett Rózsaffy éppen a Köpülő asszony két változatát állították szembe annak illusztrálására, hogy a korábban megszületett kép expresszív szépsége, megragadó festőisége felette áll a későbbi, naturalisztikusabb, kifejezésben szegényesebb képnek. A szerzők és évtizedekkel később Végvári Lajos is ezt a látszólagos ellentmondást úgy oldották fel, hogy vizsgált képünket nem vázlatnak, hanem teljes értékű változatnak tekintették. Végvári szavai szerint: "A Köpülő asszony vázlat tulajdonképpen méreténél fogva változatnak nevezhető. Benne Munkácsy nem a tiszta konstruktív felépítésre törekedett, hanem éppen a jelenség mozgásának megragadására.
A nagy fizikai erőfeszítés egy szinte szenvedélyes-démonikus belső indulattal párosul. Nyilvánvaló, hogy az alak ilyenfajta felfogása alakalom volt arra, hogy Munkácsy szubjektív érzéseit fejezze ki vele."
A köpülő asszony, ikonográfiai hagyományain, témaválasztásán keresztül szervesen illeszkedik ahhoz a művészeti hagyományhoz, melynek legfontosabb inspiráló impulzusait Munkácsy a XVII. századi holland paraszti zsánerfestészetből és a kortárs francia realista iskola alkotásaiból merítette. A nemes egyszerűségű, áhítatos, intim csendtől átitatott munkaábrázolás, a szinte emblematikus, jelképszerű tömörség Courbet, Millet, Daumier monumentális valóságfelfogásával rokon. De a francia kortársak mellett a német festészet - elsősorban Wilhelm Leibl - néhány kiemelkedő műalkotása is párhuzamos törekvésekről ad számot. Leibl Öreg francia asszonyság című festménye és a Köpülő asszony nagy valószínűséggel ugyanazon modell után készült. A két festő között - főleg Munkácsy első párizsi útja után - szoros barátság alakult ki. Leibl volt az a művész, akihez Munkácsy a legtöbb levelet írta. A német festők közül rajta kívül elsősorban két tanítványához, Uhdehoz és Liebermannhoz fűzték erősebb szálak. Utóbbi már Düsseldorfban - a Tépéscsinálók hatására - csatlakozott Munkácsyhoz, s követve őt, Párizsban csaknem egy évet töltött mellette. Bár stílusa később az impresszionizmus felé mozdulva eltávolodott mesterétől, festői fejlődésére gyakorolt döntő hatása megkérdőjelezhetetlen.
A köpülő nő című képen Munkácsy alkotói felfogásának és festői módszerének éppen azon elemei dominálnak, melyek őt saját korának vezető művészei közé emelték. A formákat összefoglaló, foltban való megjelenítés, a drámai kifejezőerőt sugárzó, sötét-világos ellentétre hangolt színkezelés és a végletekig csupaszított, tömör komponálás vizsgált festményünket az életmű egyik legfontosabb alkotásává avatja. Ám értékét nem pusztán festői kvalitásai adják. Munkácsy képei mindig többek voltak puszta művészeti alkotásoknál: olyan tárgyak, melyek - az alakját övező évszázados kultusz eredményeként - szinte ereklyeként hordozzák a szolgasorból gazdaggá váló művész mítoszát, a "démoni zseni", az ösztönös, "barbár festőóriás" legendáját.
Molnos Péter