Izgalmas, ám a legkevésbé sem vidám könyvet állíthatnánk össze azokból a történetekből, amelyek a magyar műtárgyállomány egy-egy jeles darabjának megsemmisüléséről, elvesztéséről szólnak. A villamoson felejtett Vajda-mappa, Szobotka kubista festményeinek első világháborús, párizsi kálváriája, a lebombázott műtermekben eltűnt életművek, vagy a szovjet csapatok által elrabolt műtárgyak tengernyi tömeg – csak néhány közismert példa azon esetek sorából, amelyek végeredménye a szomorú „lappang" szóban jelenik meg egy-egy életmű-katalógus műtárgylistájában. Ám az elvesztések tragédiái néha nagy megtalálások eufóriáiban oldódnak fel: mikor sok évtizedes, nem egyszer évszázados távolból bukkannak elő művek, amelyek átrajzolják egy életmű, vagy éppen egy egész korszak bennünk élő képét.
Ék Sándor most bemutatott alkotása ilyen reveláló találkozás élményét kínálja. Az utoljára ötven éve látott festmény a magyar avantgárd legizgalmasabb korszakából tudósít: az Uitz Béla, Bortnyik Sándor, vagy éppen Fernand Léger képeit idéző, elementáris erejű kompozíció az 1910-es évek végének újat akaró, aktivista körében született, s mától minden bizonnyal része lesz a magyar modernizmust bemutató valamennyi összefoglaló kötetnek.
Az 1902-ben Leicht Sándor néven született, a berlini emigrációban Alex Keil-ként működő Ék Sándor a 20. századi magyar festészet történetének egyik legizgalmasabb sorsú és legellentmondásosabb megítélésű művésze volt. Életrajzának első fele mintha egy Rejtő-regény lapjairól szólalna meg. A csupán hat elemit végző, kifutófiúként, majd lakatosként dolgozó fiatalember a Tanácsköztársaság idején kezdte meg festői tanulmányait az Uitz Béla által vezetett Proletár Képzőművészeti Tanműhelyben. E páratlanul sűrű és intenzív hónapokban az alig 16 éves Leicht Sándor szinte mindenkit megismert, aki a hazai avantgárd mozgalomban fontos szereplőnek számított: a Tanműhelyben oktató Nemes Lampért Józsefet, a Mát szerkesztő Kassákot és az ekkor már főművek sorát megalkotó Bortnyik Sándort éppen úgy, mint a később nemzetközi karriert befutó tanulótársát, Péri Lászlót. Az 1919-es esztendő, a forradalmak egyszerre fennkölt és szánalmas, tragikus és komikus eseményeinek sora, az örökös pszichikai készenlét kényszere nem igazán kedvezett a művészeti alkotások megszületésének. A nagyobb „mozgékonyságot” lehetővé tevő rajz, valamint a propaganda céljaira könnyen kiaknázható tipográfia és plakáttervezés kivételnek számított, de a festészet területén jórészt „hallgattak a múzsák”. Ék Sándor most bemutatott alkotása ebből a szempontból is kivételes értéknek számít: nem csupán megszületett, de ritka szerencsének köszönhetően – a művész, majd örököseinek tulajdonában – át is vészelte az elmúlt több, mint száz esztendőt. Az ekkor létrejött művek döntő többségének ez sajnos nem adatott meg: a már idős Ék Sándor élete egyik legnagyobb veszteségeként tartotta számon, hogy a Tanácsköztársaság idején készített közel száz rajza elveszett és minden bizonnyal megsemmisült.
A kommün bukását követően, néhány hónapos börtönbüntetés és a felmentő ítélet kézhezvétele után, 1920 őszén mesteréhez és a magyar avantgárd művészek többségéhez hasonlóan Ék Sándor is Bécsbe emigrált, majd a következő esztendő januárjában – Uitz Bélával együtt – Moszkvába utazott. Néhány hónapig El Liszickij tanítványa volt a legendás moszkvai képzőművészeti tanintézet, a Vhutemasz szuprematista osztályában. 1921 augusztusában hagyta el a Szovjetuniót. Néhány hónapig Bécsben élt, ahol megismerkedett Bernáth Auréllal és segített neki a Graphik-mappa sokszorosításában. Berlini letelepedésének idején gyakran látogatta Herwarth Walden Der Sturm nevű galériáját, sőt személyesen is megismerkedett az expresszionizmus talán legnagyobb hatású propagátorával, aki kiállítási lehetőséget ajánlott neki. A berlini epizód után egy rövid ideig Párizsban élt, hogy az évtized közepén – egy néhány hetes, jórészt a hatóságok előli bujkálással töltött budapesti „kitérő” után – ismét Németországban telelepedjen le. Ebben az időben Alex Keil művésznéven elsősorban újságrajzolásból és plakáttervezésből tartotta fenn magát. 1933-ban, Hitler hatalomra jutását követően a Szovjetunióba emigrált, ahonnan 1944-ben a Vörös Hadsereg tisztjeként tért vissza Magyarországra. 1945 folyamán a Náci és nyilas rémtetteket kivizsgáló bizottság tagjaként ő volt az, aki fényképek tucatjain dokumentálta a Maros utcai kórház udvarán és a Dohány utcai zsinagóga kertjében eltemetett áldozatok exhumálását.
Hajdani avantgárd művészi elveit feledve az ötvenes években a szocreál egyik prominens képviselője lett, de szerepe sokkal fontosabb volt az Iparművészeti Múzeum igazgatójaként, majd a Képzőművészeti Főiskola grafikai tanszékének vezetőjeként. Korábbi élettörténete alapján sokan vonalas moszkovitaként tartották számon, diákjai körében mégis nagy népszerűséget vívott ki magának. Csupán egyetlen jellemző példa: egyike volt azon keveseknek, akik a páratlan tehetségű, de lázító hajlamúnak kikiáltott fiatal Kondor Bélát megvédték az intézményt vezető Bortnyik Sándor haragjától.
A jellegzetesen expresszionista, kék-vörös-sárga színakkord a hangsúlyos fekete kontúrokkal és az ábrázolt motívumok térbeliségét imitáló sraffozással olyan összhangzatot alkot, amely a megmásíthatatlan egyensúly és a tökéletes kiérleltség érzetét sugározza. Az alapformákból konstruált, rácsszerűen felépített szerkezet szinte tökéletesen absztrakt kompozícióként tárul fel: csupán a profilból ábrázolt arc tereli a néző vizuális asszociócióit az érzéki látványvilág irányába. A vonalak, foltok és formák raszteréből ezért vélünk felfedezni egy fedeles edényt, egy asztalt és egy szék támláját, de a többi képelem éppen a megfejtés hiányából fakadó izgató bizonytalanság miatt válik igazán érdekessé. Ék Sándor az egymásra rímelő formákkal és vonalakkal, a letisztult szín- és formaritmussal, valamint a fiatal Bortnyikot idéző, szándékoltan nyers és primitív felületkezeléssel hozza létre azt a festői kvalitást, amely képét már-már az ikonok elementáris vizuális erejével ruházza fel.