Tihanyi Lajos, aki itthon a Nyolcak tagjaként vált ismertté, 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása miatt emigrálni kényszerült. Bécsben töltött tíz hónapot, majd néhány évig Berlinben élt. 1924-ben Párizsban telepedett le. Azok közé az emigránsok közé tartozott, akik 1926-ban nem éltek az amnesztia által felkínált haza térési lehetőséggel, és soha többé nem járt Magyarországon.
Amikor Tihanyi elhagyta Budapestet, már komoly művészi oeuvre bizonyította tehetségét és több, mint tíz éves munkásságának gazdagságát. Tihanyi azonban ekkor még fiatal ember volt, munkássága delén. Nem csoda hát, hogy életművének jelentős része külföldön született 1919 és 1938 között.
Tihanyi Lajos 20-as, 30-as évekbeli művészete idegen a magyar művészet akkori hazai irányzatai között. Ha nagyon találni szeretnénk rokon szemléletű műveket, jó pár évtizedet előre kell lépnünk. A 60-as években bukkannak fel az Európai Iskola alkotói, vagy a Tihanyit mesterének tartó Martyn Ferenc oeuvre-jében olyan festmények, amilyenek Tihanyi 20-as évek végi, 30-as években keletkezett munkái.
Szokás a művészettörténetben analógiákat keresni. A Kompozíció esetében például Picassot említeni természetes. Sorolhatjuk a rokon képeket, mint pl. az Ülő nőt 1927-ből (MOMA, New York), A festő és modelljét 1928-ból (uo.), az Egy nő büsztje önarcképpel című festményt 1929-ből (mgt.). A visszaemlékezésekből, Tihanyi feljegyzéseiből tudjuk, hogy a két művész személyesen ismerte egymást. Tihanyi persze csak a kávéházak teraszán beszélgetett spanyol kollágájával, nem járt úgy a műtermeiben, mint tette azt néhány évvel később a legközelebbi Tihanyi-barát, Brassai. Nincs nyoma, hogy Tihanyi egyszer is megfordult volna Picassonál, vagy fordítva. De az, hogy jól ismerték egymás dolgait, az bizonyos. Tihanyi többször utal Picasso művészetére egy-egy levelében. A kiállításokon Picasso erőteljesen jelen volt. Tihanyi is számos csoportkiállításon szerepelt Párizsban. Elképzelhető, hogy Picasso Tihanyi önálló kiállítását is megnézte a Sacre du Printemps Galériában 1925-ben.
A személyes ismeretség, a művek ismerete azonban nem azt eredményezte, hogy egymást másolták volna, vagy csupán követték volna a másik által preferált szín és formavilágot. A 20-as évek második felétől az absztrakt művészet egyre erőteljesebben ütötte fel a fejét Párizsban és a hatás alól nem lehetett kitérni. Tihanyi címjegyzékében számos párizsi művész címe szerepel, Arp, Brancusi, Gleizes és még számosan, és leveleiben is kitér többek művészetének értékelésére. Ha végignéznénk Arp és a többiek művészi oeuvre-jét, számos analógiát találnánk Tihanyi műveihez. Kirakós játék lehetne, hogy ki mit festett meg előbb és ki kire hathatott? Ezt azonban fölösleges végigjátszani, mert az azonosság csupán annak bizonyítéka, hogy valamennyien megérezték a kor szavát és ezt megörökítették képeikben. Tihanyi ugyanúgy naprakész műveket festett a 20-as, 30-as évek Párizsában, mint valamennyien, akik az Abstraction Créationhoz tartoztak, vagy azok, akik a szürrealizmus felé orientálódtak. Lehet, hogy voltak, akik ezt divatból tették. Tihanyi azonban nem tartozott ezek közé. Absztrakt képei szerves folytatásai korábbi művészetének. Ezt igazolja a Kompozíció című festménye is.
Tihanyi még a 10-es években kezdte azt a sorozatát, amelynek egyik darabja ez a mű. Az induló rajzon két fej látható és a bal oldali, hosszú hajú alak egy félig nyitott könyvet tart a kezében (Ceruza, papír, 17 × 13,2 cm, MNG 66.74). Hosszú ideig nem nyúlt újra ehhez a témához, de 1928-ból fennmaradt egy olajképe (Olaj, fa, 80 × 100 cm, MNG 70.176 T., majd Blitz Galéria árverése), amelyen felfedezhető az előbbi két alak. Természetesen Tihanyi 1928-ban már nem úgy festett, rajzolt, mint a 10-es évek elején, ezért a Beszélgetők két alakja, a két fej nagyon messzire távolodott egymástól. De még jól felismerhető a bal oldali alak erős álla, hosszú orra, magas homloka, a váll és a kéz is. A másik alak nehezebben azonosítható, de a Beszélgetők jobb oldali fejének stilizált orra, homloka, sőt a haj fejhez igazodó íve is megfelel a korai rajz jobb oldali feje részleteinek. Ezen az olajképen már megjelennek azok a stiláris jegyek, amelyek felfedezhetők a Kompozíció motívumain is. Ilyen például a csíkozás, a nagy, világos formák és a kontúrozás.
Ugyanezek a stiláris vonások több Tihanyi olajképen megtalálhatók. A művész hagyatékából kerültek az Absztrakt festmény (MNG 70.212 T.), a Sárgaruhás nő szürke háttér előtt (MNG 70.165 T.), valamint a Carmen című (MNG 70.171 T.) olajfestmény a Magyar Nemzeti Galériába. Ezek a képek jelzeteik alapján 1927-ből és 1928-ból valók. Mindegyiken még felfedezhetők az alakok, de nagyon erős stilizálással. Mindegyik festményen domináns a nagy, világos, többnyire gömbölyű forma, a sötét és a világos színtömegek kontrasztjára való építkezés, és a kontúrozás. Minden egyes mű motívumai között ott a csíkozás. Két festményen egy alakos a kompozíció, de a harmadikon két alak fedezhető fel, egy ülő és egy álló figura. E két alak akár a Beszélgetők alakja is lehet, hiszen könnyen azonosítható a kéz a kép középpontjában.
A Kompozíció az előbbi festményekkel is rokon, de legközelebbi analógiája az ugyancsak a Magyar Nemzeti Galériában található Kompozíció két figurával című gouache festmény (59,5 × 46 cm, MNG F.70.188). Ezen a képen szintén két alak látható. Álló alakok, egymással szembeforduló pózban. A bal oldali, mint a Kompozíció bal oldali alakja, jobb kezét nyújtja a másik felé. Bár a kompozíció és ez a gouche nem ugyanarról a geometrikus stilizálásról árulkodik, de könnyen felismerhető, hogy ugyanazok a figurák voltak a kiindulópont. A kontúros szem mindkét művön jelen van. A jobb oldali figura fejének részleteiben is vannak rokon vonások, a gouache segítségével fölfejthető a fej két világos mértani formája. Ugyanígy a csíkozásra is található magzarázat. A gouache képen többek között a kéz a csíkozott.
Olyan stilizálási részletek ezek, amelyek szinte valamennyi párizsi festőre jellemzőek. Függetlenek a művek születési éveitől, hiszen ugyanúgy föllelhetőek 1925-ben, mint 1937-ben. Ha Picasso Guernicaját idézzük, hiába a közel 10 év eltérés Tihanyi Kompozíciójától, a rokonság mégis szembeötlő. A monokróm színvilág mindkét festmény jellemzője. Tihanyi művészeti írásai bizonyítékai annak, hogy akár csupán egy ilyen jellemvonás is milyen sokatmondó tud lenni egy-egy festmény esetében.
Fölmerül a kérdés, hogy konkrétan mit ábrázolhat ez a festmény? A két beszélgető ember motívumában lehet, hogy valamilyen szimbolikus jelentés rejtőzik. A könyv szerepeltetése, a furcsa ruházatú alakok megválasztása erre utal. Sajnos a kérdésre a válasz még várat magára, az azonban már most is kijelenthető, hogy a téma igen fontos volt a művész számára, hiszen számtalanszor visszanyúlt hozzá.
Dr. Majoros Valéria Vanília