Irodalom
Kassák! A Kassák Múzeum állandó kiállítása. Szerk.: Sasvári Edit – Csatlós Judit, Petőfi Irodalmi Múzeum – Kassák Múzeum, Budapest, 2011.
Barátom, Vasarely. Catherine Millet beszélgetései Denise Renével. Szerk.: Dunajcsik Mátyás, Libri – Szépművészeti Múzeum – Vasarely Múzeum – Janus Pannonius Múzeum, Budapest–Pécs, 2012, 27–41.
Sasvári Edit: „A mi kultúránk nem lehet más itthon, mint külföldön.” Kassák Lajos 1960-as párizsi kiállítása. In: „…fejünkből töröljük ki a regulákat.” Kassák Lajos az író, képzőművész, szerkesztő és közszereplő. Szerk.: Andrási Gábor, PIM – Kassák Alapítvány, Budapest, 2010, 89–108.
Imre Györgyi: Meghitt idegenek. Kassák Lajos párizsi kiállításai 1960-ban és 1963-ban. In: „... fejünkből töröljük ki a regulákat.” Kassák Lajos az író, képzőművész, szerkesztő és közszereplő. Szerk.: Andrási Gábor, PIM – Kassák Alapítvány, Budapest, 2010, 109–141.
Kassák Lajos 1887–1967. A Magyar Nemzeti Galéria és a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékkiállítása. Szerk.: Gergely Mariann – György Péter – Pataki Gábor, Artunion, Budapest, 1987.
Tiltott mester és a szabadidő
A sokat foglalkoztatott sajtófotós, Keleti Éva 1957-ben meglátogatta az avantgárd művészet őrlángját őrző remetét, Kassák Lajost otthonában, és készített pár felvételt a festőállvány előtt álló vagy épp növényeit ápoló hetvenéves mesterről. Az árulkodó képaláírás így szól: „A 70 éves Kassák Lajos otthonában. A március 21-én született író szabadidejében festészettel is foglalkozik” (az MTVA Sajtó- és Fotóarchívuma őrizte meg a fényképeket és a képaláírást). A szocialista kultúrpolitika próbálta elfeledtetni Kassák képzőművészeti teljesítményét, innen a furcsa „szabadidejében festészettel is foglalkozik” kitétel. Az absztrakciót tiltó korszakban nem lehetett beszélni sem korabeli képeiről, sem arról a heroikus időszakról, amikor Kassák vezetésével csapattá szerveződött a magyar avantgárd, amikor a 20-as évekbeli emigrációban megszületett a magyar absztrakció, vagyis a képarchitektúrák (Bildarchitektur) nonfiguratív nyelvezete. A tiltás és negligálás csak nagyon lassan, lépésről lépésre oldódott az 1960-as években. A három T mindenható urát, Aczél Györgyöt személyes és ideologikus ellenszenv fűtötte. „Kassákkal a magyar munkásmozgalom közel 40 éve harcban áll, és ma is aktív ellenfelünk politikailag, művészileg egyaránt” – írta 1960-ban a külügyminisztériumnak. Egész egyértelműen fogalmazott: „nem szeretjük Kassák »művészetét«.”
Párizsias absztrakció
A most vizsgált geometrikus karakterű, leginkább a francia tachizmussal rokonítható alkotás egy évvel Keleti Éva fotója után született, 1958-ban. Kassák „építő tendenciájú, korszerű művészetnek” nevezte megközelítését, hogy ne kelljen a tabusított absztrakció szót használnia. A kép bal felső sarkából egy mondrianos képrács kandikál ki – tiszta narancs hangütéssel –, mintha a földszínekkel, pirosakkal, fehérekkel és feketékkel megfestett, félig egymást fedő lapok erre rétegződnének rá kollázsszerűen. Közelről megvizsgálva a felületet viszont egyértelművé válik, hogy nincs felülfestés: a szabálytalan téglányformákból felépített kompozíció már egy előre kitalált képi logikát követ. De bármennyire szerkesztette ki előre a képteret, Kassák nem vonalzóval dolgozott, hanem szabad kézzel, a párizsias avantgárd szellemében különféle felületkezeléssel gazdagítva az egyszínű elemeket. A karakteres középső, cakkos szélű élénkpiros „fő forma” felületét elmosódó rácsos keresztfonattal fedte, az okker mezőkön száraz, középvastag ecsettel húzott barna hullámmustra tűnik elő, más esetekben a modelláló sötét tónusok adnak ködlő, alig megfogható térbeliséget. A fehér szín játkosan sokféle arcát mutatja: a jobb alsó sarokban festőien gomolyog, a fekete felületen jelenésként dereng, míg a legfelső sávban széles ecsettel „mázolva” tölti meg dinamizmussal és „hátulról” érkező ragyogással a kompozíciót.
Kiállítás a Galerie Denise Renében
A festmény hátoldalán a párizsi Galerie Denise René két megkopott kiállítási cédulája látható. Kassák Lajosnak itt – a La Boétie utca 124. száma alatti galériatérben – volt tárlata 1960-ban. A magyar avantgárd hajlíthatatlan gerincű pápájának szülőhazájában ekkor még nem rendezhettek kiállítást, absztrakt művészete a tiltott kategóriába esett. A párizsi megnyitóra a hatalom nem engedte ki az idős mestert, „betegségre” hivatkozva le kellett mondania a részvételt. A konstruktív művészet örökségét hordozó vásznai viszont mehettek (erről kiviteli pecsét is árulkodik a vászon hátoldalán). Sőt, az 1960 februárjában megnyitott tárlathoz az előző év végén készült egy katalógus is Magyarországon, amelyet a Magyar Nemzeti Galéria rettegett főigazgatója, Pogány Ö. Gábor írt, aki ez alkalommal nem a szocialista kultúrpolitika befolyásos hivatalnokaként szólalt meg, hanem franciás műveltségű entellektüelként. (Az igazgató fegyelmit kapott ezért az akcióért Aczél György közbenjárására, és a Kossuth-díjról is lemondhatott; a katalógus makettjét pedig – Imre Györgyi kutatásai szerint – titkosított dokumentumként őrizte a múzeum adattára.) A kultúrpolitika bánta, hogy engedték „kiszökni” a kiállítást, de vissza már nem tudták gyömöszölni a szellemet a palackba.
Vasarely harca az absztrakcióért
Az absztrakció a vasfüggöny keleti oldalán szigorú tiltás alá esett. A párizsi tárlatot nem is Kassák hazai barátai kezdeményezték, hanem a magyar származású világsztár, Victor Vasarely. Vasarely nemcsak kiállító művészként tevékenykedett Denise René galériájában, de nagy hatású vizionáriusként és aktív szervező kurátorként (valamint szeretőként). A Galerie Denise René a geometrikus absztrakciót és a kinetikus képzőművészetet képviselte a második világháború utáni Párizsban, sokáig teljesen egyedül, hiszen a francia művészelit idegen testként nézte a konstruktivista hagyományt, „hideg” művészetnek nevezve a tomboló lírai informel korszakában. Ez a 60-as években gyökeresen megváltozott, a Galerie Denise René megkerülhetetlen „intézménnyé” vált, de Kassák kiállítása idején a már akkor világhírű Vasarelyék még vívták harcaikat a helyi elfogadtatásért. Ezért keresték fel a geometrikus nonfiguratív művészet elfeledett avantgárd nagymestereit szerte a világban. Bár Vasarely itthon Bortnyik szabadiskolájában tanult, a szocreál cinizmusba süllyedt egykori tanárát nem állíthatta ki. Így esett a választása a tiszta avantgárd szellemiséget képviselő, óbudai elszigeteltségében dolgozó Kassák Lajosra.
Kései világhírnév
Kassák 1960-ban mutatkozott be először Párizsban, Vasarely szervezőkészségének és diplomáciai ügyességének köszönhetően. A kiállítás nagyobb szenzációt okozott itthon, mint a számtalan galériának és művésznek otthont adó francia fővárosban. De a katalógusba így is Jean Arp írt köszöntő sorokat, a régi avantgárd harcostársak pedig keblükre ölelték a rég elveszett magyar kollégát. A hiányos dokumentáció miatt a kutatás mindmáig nem tudta pontosan azonosítani a kiállított képeket. Sasvári Edit rekonstrukciója szerint „nagyon valószínű, hogy munkásságának mindkét absztrakt korszakából származó munkákat kiállította, sőt 20-as évekbeli dadaista montázsait is, de a kiállítás súlypontját az ötvenes évek végi munkák alkották, már csak az újabbak viszonylag nagyobb mérete miatt is”. Imre Györgyi kutatásaiból tudjuk, hogy a 24 kiállított mű felét Denise René megtartotta magának (további kereskedés céljából), a többit visszaszállíttatta Magyarországra. A most vizsgált festmény az előbbi csoportba tartozhat, így kerülhetett az amerikai Singer házaspárhoz. Kassák három évvel később, 1963-ban ismét kiállított Denise René galériájában, akkor már komoly sikereket érve el. (Ez alkalommal a korai konstruktivista művek mellett – így írja Imre Györgyi – „1961–1962 körüli lírai absztrakt festészetét állította ki”; ez teszi egyértelművé, hogy a most vizsgált kompozíció az első, 1960-as tárlaton szerepelt.) Ekkor kezdődött Kassák nemzetközi menetelése – a Musée National de l’Art Moderne képet vásárolt tőle –, amelynek kiteljesedését, az 1969-es nürnbergi konstruktivista biennálét, majd az azt követő múzeumi akvizíciókat már nem érhette meg. Bár Kassák nem ment külföldre, mint az olyan emigráns magyar szupersztárok, mint Moholy-Nagy vagy Vasarely, a világ számos múzeumában képviseli a magyar avantgárdot, a nürnbergi Neues Museumtól kezdve a bécsi Mumokon át a saint-étienne-i Musée d’Art et d’Industrie-ig.)
Vintage look
Az idők során a csak rossz minőségű reprodukcióról ismert geometrizáló avantgárd remekművek – a többség szemében – egyszerű grafikai sémákká egyszerűsödtek le. Pedig a múzeumokban, közelről nézve, a konstruktivisták vagy az orosz szuprematisták alkotásain érezhető a képek valódi „testisége”: a száraz, a lakkozás csillogásáról lemondó, „őszinte” festékkezelés. Ehhez járul hozzá az a repedésháló, amely igazi múzeumi aurát kölcsönöz az olyan klasszikusoknak is, mint Malevics Fekete négyzete. A képek méltóságteljes öregedése, a vintázs hatást keltő felületelváltozás már rég utolérte a két világháború közti Cercle et Carré vagy az Abstraction-Création remekeit is, de a vastagon traktált olajjal dolgozó századközepi korai geometrikusok alkotásai sem maradtak ki. A 60-as évek előtti, még nem a szintetikus akrilra felesküdő, homogén színfoltokat használó absztraktoknál – Vasarelytől a kései Mondrianig – megjelenik ez a hatás, akárcsak Kassák kései művein. Esztétikája a repedéshálóban is hozzáérett a klasszikus avantgárd világához, miközben hordozza a mid-Century esztétikai érzékenység sajátos jegyeit okkeres-piros színspektrumával, szögletesből egyénivé formált alakzataival. A most vizsgált alkotás a nagyon ritka, Magyarországra visszajutott kései kassáki festészet egyik legrangosabb, szenzációszámba menő példája.
Rieder Gábor