KIÁAz aukció két kiemelkedő darabja, Mednyánszky és Aba-Novák, méretükben is lenyűgöző, muzeális kvalitású festményei, az alkotói karakter és a kép manuális, technikai megformálásának annyira különböző típusait reprezentálják, hogy együttes megjelenésükkel szinte kikényszerítik a szemlélőből az összehasonlítást. Keresve sem találhatnánk a magyar művészet történetében két ennyire eltérő művészi felfogásról tanúskodó alkotást. Mednyánszky melankolikus, zárkózott, benső démonokkal küzdő lelki alkata tökéletes ellentétben állt Aba-Novák életigenlő, telivér, robosztus személyiségével. Míg az egyik sajátos, személyre szabott vallást kialakítva elmenekült a mindennapokból, addig a másik zamatos humorával, a "nagyevő bohém mezét viselve, a testi-lelki egészség légkörét" sugározta magából. S mindez műveik által megjelenítve: sejtelmes, összefolyó, kavargó formák, sötétség és fojtott kolorit a Mednyánszky festményen, biztos szerkezetbe fogott tiszta színfoltok, gondtalan, játékos virtuozitás Aba-Novákén.
Talán éppen ez a bámulatra méltó technikai biztonság az, mely annak idején, s ma is először szembe tűnik, s nyűgözi le a nézőt a Pihenő artisták című képen. A szinte homogén színfoltokkal ritmizált, feszes szerkezetű képfelületet vékony ecsetvonásokkal, rajzosan megoldott elemek élénkítik: összefoglaló, karakterisztikus kalligráfiával kimunkált csendéleti részletek: csillogó üvegek, vigyorgó karakterfejek a kocsikra tűzött plakátokon. Aba-Novák legendás technikai felkészültsége, párját ritkító manuális tehetsége kivételes komponálási tudással párosult. Írásaiban többször kinyilvánította ösztönös idegenkedését az elvont, analitikus kísérletezgetésektől, az izmusok "életidegen" piktúrájától, ám a kép szigorúan felépített - a színek relatív és abszolút értékeit is figyelembe vevő - konstrukcióját megkerülhetetlen kiindulópontnak tartotta. Sohasem Braque és Picasso úttörő művészetét bírálta, hanem kései követőikét. Úgy vélte, a formai problémafelvetések ideje már lejárt, a festő legfőbb feladata: "életet csinálni a vásznon." Művészi felfogásának egyik egyenes következménye, hogy képein a téma, az elbeszélés visszakerült régi státuszába, az izmusok által száműzött tartalmi elem újra fontossá vált.
Ez a folyamat nem elszigetelt jelenség. A húszas évek során Európa szerte megfigyelhető - az izmusok forradalmi lendületének kifulladásával párhuzamosan - a festészet tradicionális értékeinek felértékelődése: a közvetíteni kívánt tartalom, a mesterségbeli tudás, a kiérlelt, lezárt kompozíció újra fontossá, a kvalitás mércéjévé vált. A hagyományos, évszázados múltú képtípusok ismét népszerűvé váltak, a "nagy" témák közül jó néhány új köntösben jelent meg. Ezt a reneszánszt példázzák azok a festmények, melyek a bohócok, artisták, láncszaggató erőművészek és kétes erkölcsű műlovarnők világát idézik nézőik elé, egyszóval: a cirkuszképek.
A manézs sajátos, titokzatos, kétarcú mikrokozmosza gyakran megihlette az elmúlt néhány század művészeit. Watteau Louvre-beli Bohócától kezdve - ha csupán a legjelentősebbeket említjük is - hosszan sorolhatók a példák: Cézanne Harlekinje és Pierottja, Degas akrobatái, Seurat és Toulouse-Lautrec műlovarnői mellett a cirkusz szinte minden szereplője a festők vásznaira került. A filmtörténet nagyjai közül elég csupán Chaplin Cirkuszát vagy Fellini Az országúton című munkáját említeni. Néhány művész, így Picasso vagy éppen Aba-Novák hosszú ciklusokat, sorozatokat szentelt a témának. Az írókat, zeneszerzőket, rendezőket, de leginkább a festőket valósággal lenyűgözte ez a világ. Ez a sajátos, sokszínű közösség, a benne rejlő festői, emberi, érzelmi problémák, a komikus és tragikus elemek örök keveredése új romantikát teremtett. Örökösen úton lenni: titkon mindenki számára vágyott életforma. A fellépők összeszokott, teátrális, elegáns mozgása, a borzongató életveszély, a vándorcirkusz állandó utazása, a kötöttségektől mentes emberek iránti megmagyarázhatatlan vonzalom mindig valami sajátos erotikával is megtöltötte a cirkusz világát. Művészek, hírességek, kékvérű arisztokraták keresték és keresik - sokszor a botrányokig fajuló mélységig - a kapcsolatot a manézs bohém szereplőivel.
A festők fent említett élénk vonzalmát a téma számos jellegzetessége kiválthatta: a szürke, hétköznapi léttől radikálisan elváló ünnepélyesség és csillogás, a vonzó-taszító egzotikum inspiráló, borzongató közelsége, s persze a fény és árnyék, a színfalak előtti és a kulisszák mögötti világ beszédes ellentéte. A reflektorokba vigyorgó, fehérre festett bohóc-arc és a verejtékes felkészülés tragikus kettőssége. A cirkuszábrázolások legtöbbjén a hajlongó, álarcot viselő bohóc rejtett művész önarckép is, a művész-lét kettősségét, ellentmondásosságát megjelenítő szimbólum.
Aba-Novák életművében kitüntetett szerepet játszanak a cirkusz világát bemutató festmények. A felbecsülhetetlen ihlető erejű itáliai ösztöndíjról hazatérve olasz tájak és falusi ünnepnapok hangulatát felidéző művei mellett a vándor komédiások színpompás környezete vált táblaképeinek legfontosabb témájává. Egyre sűrűsödő monumentális megbízásai közben újra és újra visszatért ehhez a témához. A korszak egyik legkiválóbb műkritikusa, Farkas Zoltán, célzatosságot is felfedezni vélt a festő témaválasztásában: "Az sem véletlen, ha Aba-Novák, az emberhez közeledve, ma legszívesebben a cirkusz népének világát festi. Hiszen ez áll legtávolabb a hétköznapiságtól, itt öltözködnek a legkülönösebb ruhákba, itt esetlenkednek a leggroteszkebb bohócok, itt a legtarkábbak a színek, ez a világ a legszeszélyesebb, itt a leghetykébb a földiséggel űzött játék, mert súlytalan könnyűvé váltak emberei. Itt van még - akármilyen csináltan is - ünnepélyesség. Itt csupa játék van, csupa törvényszerütlenség, ez az az élet, amelyben a megunt hétköznapokból semmi sincsen. Nincs nehézség és akadály, csak bravúros mozdulatok vannak, melyek mindent legyőznek.
S amidőn ez a cirkuszi társaság napközben kiül furcsán össze-vissza kocsitábora közé, eszik, iszik, dohányoz, vagy apró tréfáit gyakorolja, akkor is még mennyire más ez, mint a banális polgári élet: megelevenedett mesevilág, tiltakozás a hétköznap realitása ellen"
Bár Aba-Novák művészetében a testi-lelki alkatából eredő bővérű, gondtalan mesélőkedv dominál, néhány cirkuszképén, és az ezekkel rokon Álarckészítőkön feltűnik hajlama a szimbólumteremtésre, a jelképes mondanivaló használatára is. A vándorkomédiások, csepűrágók, maszkok és álarcok végigkísérik Aba-Novák életművét. A biztonságot adó elrejtőzés, a művészlét illúzióteremtő groteszksége, a szabad közösség iránti nosztalgia csábítása - mint képünk bizonyítja - még élete utolsó hónapjaiban sem halványult. Az ekkor készült, életművét összegző kompozícióján is a kulisszák mögött, lakókocsijaik árnyékában megpihenő, kártyázó komédiások önfeledt csapatát idézi fel.
Molnos Péter