Koszta József 1917-ben, ötvenhat évesen rendezhette meg első gyűjteményes kiállítását az Ernst Múzeumban, a festményeket Lázár Béla válogatta össze a szentesi tanyáján dolgozó festőművész legfrissebb terméséből. Koszta új képei óriási sikert arattak, s majd mind egy szálig elkeltek. A korszak legismertebb gyűjtői szinte egymásnak adták a múzeum kilincsét, a vásárlók körében olyan hírességekkel találkozhatunk, mint báró Hatvany Ferenc, Nemes Marcell vagy gróf Andrássy Gyula. Márkus László, az Alkotmány neves kritikusa a következő elragadtatott szavakat vetette papírra a megnyitó után: "Egy pompás magyar művészt fedez föl ez a magyar kiállítás, Koszta Józsefet, akinek spanyolos viharzású ereje és borongós magyarsága egy poraiból megelevenedett Munkácsy és egy magyarrá lett Goya szenzációját idézik fel." (idézi: Lázár Béla, 1937, 80.) A Márkus által hangsúlyozott magyarság, a Munkácsy örökség és a spanyol párhuzam a későbbi interpretációknak is meghatározó elemévé vált. Koszta Tornyaival, Rudnayval és Nagy Istvánnal együtt a később nagy karriert befutó alföldi festészet egyik vezérlő csillagává vált. Jelzésértékű azonban, hogy a progresszív realizmus lehetséges mintáit kereső értelmezők sosem felejtették el kiemelni az alföldi festők népes táborából a konstruktív adottságokkal felvértezett Nagy Istvánt és az egyéni utat járó, magányos géniuszt, Koszta Józsefet.
1917-ben a már korábban is ismert tematika nemcsak vonzó és ragyogó köntöst öltött, de új elemekkel is gazdagodott, a különösen nagy sikert aratott leányka-portrékkal, vagy ahogy a korabeli sajtó nevezte őket, Katóka-képekkel. A Kislány kakassal minden bizonnyal az 1917-ben, ill. 1920-ban ugyancsak az Ernst Múzeumban kiállított lányok körébe tartozik. A fentebb említett új köntöst Lázár Béla írta le érzékletes szavakkal: "Koszta a buja, kövér magyar színnek, az életnek vaskos foltokban való, erőteljes egybefoglalásokban, gazdag egységekben, mély sonorikus erőben való transponálója." (1917-es kiállítás előszava). Az Ernst Múzeum katalógusai az első effajta köntösbe öltöztetett leányka-portrék azonosítását és datálását illetően is támpontot nyújtanak. 1917-ben a Katóka mellett (Aradinál Kati vázával címen szerepel, Aradi, 1965, 22. kép) egy korsós leánykát láthatott a közönség, 1920-ban viszont már négy leány tündökölt a vásznakon, köztük a többek által főműként laudált Tányértörlő (későbbi címvariánsok: Tányértörölgető nő, ill. Tányértörlő nő), amelyre maga a festő is különösképpen büszke volt, mivel a fehér hét különböző árnyalatát sikerült kikevernie. Számunkra azonban festményünk vonatkozásában érdekesebb az az Olvasó nő (Aradi, 1965, 32. kép), amelyen kakasos kislányunk már érett fruskaként jelenik meg, s melyet Aradi az 1920-as évekre datált. (Mivel az Ernst Múzeum 1920-as kis katalógusa méretet és reprodukciót nem közöl nem bizonyítható az Aradinál reprodukált mű és az 1920-ban kiállított festmény azonossága.) Ennek ellenére az Olvasó nő mégis hozzávetőleges fogódzót nyújt a datálásban, hiszen a két lány arcvonásai jól azonosíthatók. A markáns áll, a pici száj, a piszének kicsit nagy orr, a mélyen ülő szemek és az ívelt homlok legalábbis egypetéjű ikreket sejtet.
Koszta "lányait" illetően különösen relevánsnak tűnik Márkus spanyol párhuzama, bár magam inkább Lázárral együtt Goya helyett Velazquez nevét emlegetném. A Tányértörlő és az Olvasó nő kapcsán pedig még Vermeer nevét is megkockáztatnám, akit a Koszta által spirituális mesterként tisztelt Munkácsy is igen kedvelt. A párhuzamok nem feltétlenül légből kapottak és nem feltétlenül igényelnek stíluskritikai argumentációt. Koszta stílusát a szakirodalom - teljesen jogosan - rendkívül egyéninek, autonómnak, sajátosan kosztásnak tartja, de nem szabad elfelejtenünk, hogy egy kifejezetten képzett, világot látott festővel van dolgunk, aki, ha nagyon szublimáltan is, de magába olvasztotta a látottakat. Koszta 1885 és 1888 között a pesti Mintarajziskolában tanult Lotz Károlynál és Székely Bertalannál, 1891-ben pedig a müncheni Akadémiát látogatta. Ezenkívül pályatársaihoz hasonlóan Párizsban és Bécsben is járt, ahol minden bizonnyal láthatta a Kunsthistorisches Museum Velazquez festette fenséges infánsnőit. Sőt, 1910-ben Belgiumba és Hollandiába is eljutott, ahol nemcsak a szélmalmok tehettek rá mély benyomást. Míg a Velazquezek előtt a ragyogó színekben és a mély lélekábrázolásban gyönyörködhetett, addig Vermeer festményeiben a tematika egyszerűsége és a fény ezüstös ragyogása bűvölhette el, még ha ez utóbbit nem is érezte magához és témájához illőnek.
A Kislány kakassal a nagy elődöknek csupán távoli visszfényét tükrözi, esetleg a ragyogó, vörös kendő láttán juthat eszünkbe a bécsi, tizenötéves Margarita infánsnő (1656 k.) égő, kármin mellbokrétája. A kendőnél lényegesen hangsúlyosabb persze a kislány kezében a cirbákos kakas, ami a muskátlival egyetemben kifejezetten kosztás attribútuma a paraszti élet csöndes szépségének. Koszta témáit és motívumait saját tanyája életéből és a birtoka körül elterülő szentesi tájból merítette. S az olyan szezonális munkák mellett, mint a szénagyűjtés, a mákszedés vagy a kukoricatörés a tanya épületei, lakói és állatai töltik ki képeit. Az állatok közül is valami oknál fogva a baromfiól világa állt szívéhez legközelebb, egyik kakasát tengermagos tyúkjával együtt önállóan - szinte portrészerűen - is megfestette (Csöndes percek, 1920-as évek). Koszta motívumait és modelljeit illetően Lyka Károly szavai kívánkoznak ide: "Akadt olyan festőismerősöm is, aki végül tanyásgazda lett. Ilyen volt Koszta József, tehén-, malac-, liba-, tyúktulajdonos, festőművész és tanyabirtokos. Ezt az állatai meg a földje mellől nem-igen lehetett elmozdítani. Modelljei állandóan kéznél voltak és főleg ingyen: festette a kukoricatörést a saját kukoricásában, festette a verőfény villogását a saját háza fehér falán." (Lyka Károly: Festészetünk a két világháború között, Budapest, 1956) Festményeinek állandó szereplői közé tartozott felesége, Annuska és az állami gondozásból maga mellé vett Katóka is. A kakasos lányban azonban egy harmadik visszatérő modelljét fedezhetjük fel, akit a már említetteken kívül legalább még egy képen megörökített, érett asszonyként, teregetés közben (Teregető nő, 1930-as évek, Aradi, 34. kép).
Minden bizonnyal a kellékeknél és az attribútumoknál jóval fontosabb az végtelen báj és kedves egyszerűség, amely a kakast tartó kislány arcáról sugárzik. A sötét háttérből kiemelkedő élesen megvilágított arcélen a vörös kendő és a sötét háttér reflexei játszadoznak egymással, úgy, hogy minden élénkségük ellenére sem bontják meg az ábrázolás kosztai értelemben felfogott természethűségét. A csodálkozó, mélykék szempár - a lélek tükre - Koszta súlyos, borongós egeit idézi, s egy kicsit úgy érezzük, hogy maga a nehéz természetű, kevés szavú, de izzó lelkületű művész néz vissza ránk, akinek sokak által idézett szavait mi sem hallgathatjuk el: "Olyan felindulásban dolgozom, mondotta a művész önarcképére mutatva, hogy egyszer holtan fogok összeesni a festőállvány előtt." Ez a felindulás, ez a drámai lelkület teremtette meg azokat az erős kézzel és kemény színekkel megfestett, mégis határtalanul finom leány-portrékat is, melyek a paraszti világ szépségének egyedülálló sommázatai, s melyek galériáját kakasos kislányunk is méltóképpen gyarapítja.
Hornyik Sándor