Irodalom:
Kalauz a Művészház nemzetközi impresszionista kiállításához. Szerk.: Rózsa Miklós, Művészház, Budapest, 1910.
Fülep Lajos: Rippl-Rónai József. A Ház, 1910/10., 228.
Rippl Rónai József emlékezései. Nyugat, Budapest, 1911.
Lázár Béla: Rippl-Rónai József. Ernst Múzeum, Budapest, 1923.
Petrovics Elek: Rippl-Rónai. Athenaeum, Budapest, 1942.
Genthon István: Rippl-Rónai József. Corvina, Budapest, 1977.
Keserü Katalin: Rippl-Rónai József. Corvina, Budapest, 1982.
Szabadi Judit: Így élt Rippl-Rónai József. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Bernáth Mária – Nagy Ildikó, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1998.
Szabadi Judit: Rippl-Rónai. Corvina, Budapest, 2000.
Modern magyar festészet 1892–1919. Szerk.: Kieselbach Tamás, Kieselbach Galéria, Budapest, 2003.
Neuillyben. Rippl-Rónai József és James Pitcairn-Knowles. Szerk.: Jeremy Howard – Keserü Katalin, Ernst Múzeum, Budapest, 2004.
Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim. Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága, Kaposvár, 2006.
Rockenbauer Zoltán: Márffy, életmű-katalógus. Makláry Artworks, Budapest–Párizs, 2006.
A Művészház 1909–1914. Modern kiállítások Budapesten. Szerk.: Gömöry Judit – Veszprémi Nóra – Szücs György, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009.
El Grecótól Rippl-Rónaiig. Nemes Marcell, a mecénás műgyűjtő. Szerk.: Németh István – Radványi Orsolya, Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2011.
Molnos Péter: Aranykorok romjain. Kieselbach Galéria, Budapest, 2015.
Molnos Péter: Elveszett örökség. Magyar műgyűjtők a 20. században. Kieselbach Galéria, Budapest, 2017.
Kopócsy Anna: A Kunffy-gyerek. A művészi versengés példái. Enigma, 90/2017, 53–60.
Martos Gábor: Lovagolt-e egy magyar festő gyermeke a Tigris hátán? Artmagazin, 2018/6., 54–59.
Hullámzó ívek, puhán fodrozott felületek, festői remeklés. A modern művészet Párizsból hazatért úttörője, Rippl-Rónai József bravúros kompozíción örökített meg egy szőke hajú kisgyermeket naranccsal a kezében. A 20. század elején született mű az érett kaposvári korszak ikonikus remekműve, a művészettörténészek ihlető témája. A legnagyobb magyar műgyűjtő, Nemes Marcell kollekciójának ékeként Renoir-, Picasso- és Cézanne-képek társaként hirdette tulajdonosa kivételes esztétikai érzékét. A Kunffy gyerek az egyik legkiválóbb képviselője annak a kevés műnek az egykori Nemes-kollekcióból, amely Magyarországon maradt.
Franciás festőiség
A Párizsból hazatért Rippl-Rónai József a posztimpresszionizmus franciás formaképzését társította belülről fakadó kolorizmusával és a dúsan traktál olajfestékkel. A frappánsan szerkesztett kompozíció felületén váltogatta a kifejezési eszközöket, a lazúros ecset virtuóz kontúrjaira a puha felületek válaszolnak, a ruhaszegély, a csíkos zokni vagy a fotelkarfa pálcatagjainak ritmusára a kárpit mintázatának elomló, „elmosódó” festőisége felel. A kép modellje Rippl-Rónai közeli művészbarátja, a tehetős polgári családból származó szintén festőművész Kunffy Lajos gyermeke volt. A kép két évvel azt követően készült, hogy Rippl-Rónai végleg hazaköltözött Magyarországra, és szeretteivel körbevéve letelepedett szülővárosában, Kaposváron. (Egy esztendővel vagyunk azután, hogy a modern francia festészet Monet-től Sisley-ig egy nagyszabású kiállítás keretében bemutatkozott Pesten, Kunffy szervezőmunkájának köszönhetően, amiért megkapta később a becsületrendet.)
A virágos kárpitozású karosszékben ülő „Kunffy gyerek” rajzos kompozíciója tökéletesen kiegyensúlyozott szerkezeti vonalakat követ. Ebben a precízen kiszámított téri rendben látható az egzotikus gyümölccsel játszó gyermek megejtő portréja. Az elomló tónusokkal, finoman vezetett ecsetjátékkal előadott Kunffy fiú a gyermekportrék legnagyobb francia mesterét, Auguste Renoir-t idézi. Rippl-Rónai pontosan ismerte az impresszionista mester világát. 1911-es levelében így emlékezett vissza azoknak a művészeknek a sorára, akiket párizsi tartózkodásai idején úttörőknek tartott Nabis-társaival együtt: „1888 és 1898 között […] még Renoir, Cézanne, Degas, Monet, Seurat, Signac, Pissarro, Gauguin, Van Gogh, de még Manet nevét is csak igen szűk művészkörökben s szinte suttogva lehetett hallani…” A hazájába visszatérő Rippl-Rónai számára a Kunffy gyerek megfestésekor Renoir portréművészete vált az egyik iránymutatóvá, aki ugyanezekben az években hasonló gyermekarcképeket készített. Ugyanakkor egyértelműen érződik a kompozíción a Nabis csoportbeli művészbarátok még frissebb esztétikai irányultsága. Ahogy Maurice Denis vallotta, a festmény elsősorban síkban elrendezett színes felület. Rippl-Rónai is finoman kiegyensúlyozott, dekoratív, dallamos foltrendszerré torzítja a kompozíciót azzal, ahogy eljátszik a reális arányokkal és ahogy szándékosan lecsippent a kilógó könyökből és cipőből. A Kunffy gyerek közeli rokonai a Nabis festőinek intim hangulatú, síkszerűen komponált, mégis elomló ecsetkezeléssel előadott jelenetei. Például a francia festőbarát, Pierre Bonnard hasonlóan szűk kivágású Nagymama gyermekével című kompozíciója (1894, Szépművészeti Múzeum) a háttér puha ornamensével és a széktámla áttört rácsozatával.
Bár a 20. század elején még név nélkül szerepelt a festmény a kiállításokon, mindig is ismert volt a festmény modellje, Kunffy Zoltán. Kunffy Lajos és a sokak szívét elbájoló, egyszerre gyönyörű, művelt és tehetős, ráadásul kiválóan zongorázó feleség, Tiller Ella gyermeke, a kis Zoltán (Zitán) 1902-ben született Párizsban. (Martos Gábor kutatásai szerint a kisfiú Franciaországban még a nagy Clemenceau, a „Tigris” hátán is lovagolt.) Kunffyék 1904-ben hazatértek, de nem a földbirtokos festő somogytúri birtokán telepedtek le, hanem szüleinek vargaligeti házában. Itt látogatta meg barátját Rippl-Rónai, és kedvet kapva a festéshez, megörökítette kétéves kisfiát. Kunffy önéletírásában számolt be a történetről: „Oda Vargaligetre kijött hozzám Rónai Józsi kollégám is, és ő is dolgozott. Tetszett néki, ahogy a fiamat egy nagy fotelbe ültettem, piros almával [ez Rippl-Rónainál naranccsá változott] a kezében és ezt ő is megfestette. Nagyon szerette ezt a képét, sok kiállításon szerepeltette »A Kunffy-gyerek« címmel. Rónai sokáig nem vált meg ettől a képétől, de később Nemes Marcell gyűjteményébe […] került.” Kunffy egy másik alkalommal is felidézte ennek a fontos képnek a születését: „Ez időben már én is megnősültem, és mikor nyáron Párizsból hazatértem Vargára [Vargaligetre], egy Sásd mellett fekvő kis faluba, ő is kijött hozzánk. Éppen egy szép menyecskét, zöld ruhában, piros kendővel fején állítottam be modellnek és életnagyságú térdképet festettem róla. Józsinak is megtetszett és kisebb méretben szintén megfestette. Azután kétéves kisfiamat festettük fotelban – piros almával, ezt viszont ő festette életnagyságban, igen sikerülten és »A Kunffy gyerek« címmel sokszor kiállítva, nagy sikert aratott vele.”
Kopócsy Anna elemezte külön tanulmányában a Kunffy gyerek tágabb művészettörténeti kontextusát. Rippl-Rónai a fiatalabb kolléga teljes családjáról készített portrékat, de Kunffy is megörökítette a nagy tiszteletben álló idősebb festőt. Barátságuk a párizsi évekre nyúlt vissza, de Magyarországra költözve még inkább elmélyült. „A Kunffy-gyerek képe – írta Kopócsy Rippl-Rónai portréjának festői ábrázolásmódjáról – egészen más szemléletű, térben és időben jóval inkább elvonatkoztatott ábrázolás. Rippl sokat idézett gondolata portréi kapcsán, miszerint hosszadalmas, »lélekbeli tanulmányozás« előzi meg a munkáit, a munkavégzés alatt pedig a modell mint emlékezetének »támogatója« fontos csak, esetünkben is mérvadó lehet. A gyermek valóságos karaktere és a megfestett gyermeké az emlékezet és a művészi szándék transzformáló hatása miatt távol került egymástól. […] A fotel dekoratív kárpitjának ornamensei a gyermek szőke hajában találnak megfelelőt. A gyermek ruháját díszítő íves vonalak a bútor karfájára, hajló vonalaira, a zokni stráfjai a szék rácsaira rímelnek. A gyermek és a fotel szoros összetartozását mutatja, hogy a kisgyermek szinte belesimul a jóval nagyobb, felnőttek számára készített fotelbe.”
Otthoni kiszínesedés
Az első nagy modern magyar festészeti úttörő, Rippl-Rónai nem üstökösként robbant be a művészeti közéletbe. Hosszú pályakezdése Munkácsy modelljét követte, de ezen az úton a legmodernebb századfordulós francia művészkörök világáig jutott el, majd kiforrott stílusa magába olvasztotta a formálódó izmusok több tanulságát is. Kaposvári polgári családban nőtt fel, ahonnan rendíthetetlen festőművészeti vágyának – és pártfogóinak – köszönhetően juthatott el 1884-ben a müncheni akadémiára. Bár elsajátította a müncheni szalonzsánerek modorát, kikristályosodott benne a vágy, hogy a „művészet Mekkájába”, Párizsba menjen. 1887-ben ösztöndíjjal került a francia fővárosba, ahol szerény pályakezdőként felkereste a sikerei csúcsán álló, ünnepelt festőfejedelmet, Munkácsy Mihályt. Három évig készített műhelyében másolatokat, de közben, illetve a szakítás után megismerte a modern művészi áramlatokat. Az 1890-es évek első felében kibomló festészetét hosszanti, elnyújtott formájú, visszafogott színvilágú, egész alakos képmások és delikát ízlésű pasztellportrék határozták meg. A később „fekete korszaknak” (1889–99) nevezett periódusban Rippl-Rónai sajátos érzelmi-esztétikai szűrőjén engedte át az amerikai Whistler festészetét, a preraffaeliták angol hagyományát, a szimbolizmust, a posztimpresszionizmust és a Nabis művészetét. 1893-ban csatlakozott a Nabis csoporthoz, a Gauguin és Puvis de Chavannes útját járó misztikus, századvégi modern francia festőtársasághoz, valódi baráti-művészi viszonyt alakítva ki a posztimpresszionizmus meghatározó csoportosulásával. A sikeres párizsi kiállítások után kibontakozó alkotói válság vezette el barátja, Aristide Maillol falujába, a Pireneusokban fekvő Banyuls-sur-Merbe 1899-ben. A rövid banyulsi tartózkodás alatt készített tájképein palettája kiszínesedett, véget ért a „fekete korszak”, és kezdetét vette Rippl-Rónai több évtizedes kolorista világának kibontakozása.
Rippl-Rónai a hazai megbízások és az otthonteremtési vágy nyomására 1900-ban debütált kiállítással Budapesten, a Royal Szállóban. 1902-ben letelepedett szülővárosában, Kaposváron, ahol előbb egy Fő utcai parasztházban, majd egy régi udvarházban, a Róma villában alakította ki sajátos, színgazdag és kifinomult ízlésének megfelelő, paradicsomi otthonát, amely élénk társasági életének és képeinek is gyakori színterévé vált. A környező, otthonosan berendezett hétköznapi világot lényegítette át festészeti témává. Ahogy monográfusa, a Szépművészeti Múzeum későbbi igazgatója, Petrovics Elek fogalmazta meg a változást: „Most, amikor élete nyugodtabb révbe ért és emberi sorsa derülni kezdett, ezzel mintegy lépést tartva művészete is mindjobban felderült. A köd felszállt: képei felfrissültek, megszínesedtek, különösen 1904-től kezdve […] Ez idő tájt (1903–1906) Rippl-Rónai ezekben a képekben szedte legjobban össze erejét. Itt látszik legjobban, mennyire felderült és kiszélesedett, mennyivel érzékibb és vidámabb lett színeinek skálája.” Fülep Lajos A Ház hasábjain megjelent korabeli szövegéből kiviláglik a festő kulcsfontosságú pozíciója: „Rippl volt az egyetlen, aki friss, eleven vért hozott a magyar piktúrába, s idehaza ő egyszemélyben minden volt, ő volt a magyar piktúrának Cézanne-ja, Gauguinje, még az is, amit jobb értelemben vett impresszionizmusnak lehet nevezni, még Vuillard, Bonnard stb. is. […] Bizony mondom, nincs senki az egész országban, aki annyit tett volna a művészetért, mint ő, még a többi valamennyi együttvéve sem.”
A legnagyobb műgyűjtőnél
A festmény – Szőke gyermek címmel – szerepelt Rippl-Rónai nagy sikerű pesti kiállításán a Könyves Kálmán kiadónál 1906-ban. Két évvel később az első modern pesti művészeti intézmény, a rövid életű, de annál befolyásosabb Művészház tárlatán láthatta a közönség. Ugyanitt szerepelt rövid időn belül másodszor, 1910-ben is, olyan francia sztárfestők társaságában, mint Gauguin, Picasso, Cézanne vagy Van Gogh. A katalógusban Rippl-Rónai festményét Gyermek-arckép címmel már Nemes Marcell tulajdonaként tüntették fel, akárcsak egy Cézanne-csendéletet, Renoir egy aktját, Manet Clemenceau-portréját vagy Picasso kubista gitárosát. A nagyszabású katalógus így dicsérte Nemest, a legnagyobb modern magyar mecénást: „Nálunk még mindig igen ritka az igazi mecénás és műbarát, az, akinek nemcsak pénze, de tudása, ízlése s a kellő nemzetközi összeköttetése is megvan hozzá, hogy muzeális galériát szerezhessen. Ilyen színvonalú gyűjtemény megszerzéséhez, mint a Nemes Marcellé, melynek most hihetőleg csudájára fognak járni a hozzáértők a Művészházba, mindez elengedhetetlen kellék, de még ezeken felül is kell fáradhatatlan, áldozatkész buzgóság, sőt szerencse is. Az olyan műkincsek ugyanis, melyek a világ műpiacán »lajstromozva« vannak (ami annyit jelent, hogy közhitelesen meg van állapítva valódiságuk, s mint ilyenek, a nagy műtörténeti munkákba fel vannak véve és nyilvántartva!), sohase kerülnek nyilvános eladásra; az ilyenek felkutatásához nagy műtörténeti tudás kell s bizonyos európai hírnév, hogy a felszabadult műkincsről a tudósítás közvetlenül felkeresse azt, akiben a connaisseurök a jövendő tulajdonost sejtik. […] Modern képtára is a legválogatottabb műalkotásokból áll, ami művészkörökben annyira köztudomású, hogy élő művészeinknek majdnem olyan becsvágya bekerülni a Nemes-féle gyűjteménybe, akár a Múzeumba.” Ebben a katalógusban – amely fénykorában mutatta a kivételes Nemes-gyűjteményt – szerepelt együtt a francia sztárokkal a Kunffy gyerek. (Nemcsak tételesen felsorolva, hanem reprodukcióként is közölve, egyszersmind a festmény első archív képes dokumentumaként.)
Nemes minden kétséget kizáróan a 20. századi magyar műgyűjtés legnagyobb kaliberű figurája volt, aki nemzetközi szinten is befolyásos marchand amateur-ként kereskedett Európa-szerte kvalitásos műtárgyakkal El Grecótól Picassóig. Ahogy a kubizmus legnagyobb galériása, Daniel-Henry Kahnweiler mondta róla: „a képekhez csodálatos érzéke volt”, és „úgy vásárolta a bajor kastélyokat, a velencei palotákat és a párizsi lakásokat, mint más a kalapot vagy az esernyőt”. Az 1910-es években több Van Gogh-, Cézanne- és Renoir-kép volt Nemes birtokában, ezek között szerepeltek a modern magyar festészet gyöngyszemei is. Különösen közeli barátság fűzte Rippl-Rónaihoz, aki egy élénk piros hátterű „kukoricás” portrét (Nemes Marcell portréja, 1912) is készített róla. A festő 1911-es kiállításán szereplő képek közül negyven képezte az ő tulajdonát. (Természetesen itt is bemutatták a Kunffy gyereket.) Történeti kutatások szerint Rippl-Rónai indította el Nemest a modern művészet irányába. Ahogy Molnos Péter írta a mecénás munkásságát bemutató, a Szépművészeti Múzeumban rendezett 2011-es kiállítás katalógusában: „A Párizsból Kaposvárra költöző mester megismerése sorsdöntőnek bizonyult az ízlésformáló tanácsokra szoruló kereskedő-gyűjtő és a modern francia festészet szellemét Magyarországra »importáló« művész életében.” A Kunffy gyerek Nemes Marcell tulajdonaként olyan modern sztárképekkel tartozott egy csapatba, amelyeket később szétszórt a történelem. A gazdasági válság, a kényszerű aukciók és a zsidótörvények miatt ez a páratlan kollekció szétforgácsolódott, modern ikonjai ma a világ legnagyobb múzeumainak falain függnek.
A Kunffy gyerek Nemes tulajdonaként szerepelt több kiállításon is. Az 1928-as Rippl-Rónai-emlékkiállítás katalógusa jelzi, hogy a tévedhetetlen kvalitásérzékű gyűjtő még akkor is magánál tartotta. Halála után a kép Lányi Zsigmond sajtómágnás tulajdonába került, majd 1945 után az idős Márffy Ödöné lett. Nem véletlenül került a Nyolcak egykori forradalmi művészéhez a festmény. Kopócsy Anna kutatásaiból tudjuk, hogy a pályakezdő Márffyt Rippl-Rónai támogatta, eljött az 1907-es első kiállítására is: „Ez alkalommal Rippl vevőket hozott hozzá a baráti köréből, többek között Nemes Marcellt, amiből következik, hogy Nemesnek már ekkor voltak Rippl-képei. Ezután szoros kapcsolat alakult ki Márffy és Rippl között, az idősebb barát nemcsak Kaposvárra hívta meg, de Kelenhegyi úti műtermének a kulcsait is átadta neki, mivel Márffy ekkor épp műterem híján volt.” A nagyszerű gyermekportré Márffyt is megihlette, aki festett hasonló kompozíciót (Márffy Valika portréja, 1907, magántulajdon); a Kunffy gyereket „láthatta a Kelenhegyi úti műteremben, ahol ő maga is dolgozott, vagy akár Nemes Marcell gyűjteményében”. 1945 után saját ifjúkorát idézte meg ennek a különleges festménynek a megszerzése révén. A kivételes történeti értékkel rendelkező, sokat reprodukált, múzeumi rangú remekmű az elmúlt évtizedben számos kiállításon képviselte Nemes Marcell egykori kollekciójának nagyságát a Magyar Nemzeti Galériától a Szépművészeti Múzeumig.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
