Irodalom:
Ferenczy Károly emlékkiállításának tárgymutatója. Műcsarnok, Budapest, 1922.
Ferenczy Valér: Ferenczy Károly. Nyugat, Budapest [1934].
Bernáth Aurél: Ferenczy Károly emlékkiállításához. Magyar Nemzet, 1940. október 23.
Petrovics Elek: Ferenczy. Atheneum, Budapest, 1943.
Genthon István: Ferenczy Károly. Képzőművészeti Kiadóvállalat, Budapest, 1963.
Majoros Valéria Vanília: Ferenczy. Corvina, Budapest, 2003.
Sármány-Parsons Ilona: Ferenczy Károly. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009.
„Ölel Carolus.” Ferenczy Károly levelezése. Szerk.: Boros Judit – Kissné Budai Rita, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2011.
Ferenczy. Ferenczy Károly (1862–1917) gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Borus Judit – Plesznivy Edit, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2011.
A Madárdal a fiatal Ferenczy Károly második müncheni korszakának ikonikus remekműve. A beteljesült szerelemről és a nem látható láthatóvá tételéről szóló festői remeklés, a zöld és a piros érzékletes komplementer színeire hangolva. Ferenczy életrajzírói rendszeresen együtt emlegetik az ugyanekkor született, finom álmodozásból és eleganciából szőtt erdei Önarcképpel (1893, Magyar Nemzeti Galéria). Mindkét mű akkor készült, amikor Ferenczy a kezdeti szárnypróbálgatások finom naturalizmusa után rátalált festészetének saját hangjára, a természettel együtt létező ember érzékeny színharmóniákkal való ábrázolására. 1893-ban Ferenczy gyarapodó családjával a bajor főváros nyaralóövezetében, a kertekkel és fákkal teli Neuwittelsbachban telepedett le. Bár műtermet a belvárosban bérelt, a korabeli festmények ihlető környezetéül ez a villanyegyed szolgált. Ebben a kerti miliőben játszódik a Madárdal is, ahogy a vörös ruhás nő két kezével megfogja a nyírfa törzsét, és feltekint a lombok között megbújó, „láthatatlan” énekesmadárra.
Egy ikon születése
Genthon István monográfiájában megemlíti, hogy a Magyar Nemzeti Galériában őrzött Madárdal több tapogatózó, kisebb méretű elővázlata ismert, két rajz, valamint a most felbukkant olajváltozat. Ferenczy érlelte a kompozíciót, az egyik rajzon (G. 109.) egy szoknyás, karcsú nő ül a fa alatt a fűben, felfelé tekint, a háttérben gyerekek játszanak. A jobban kidolgozott következő rajz már a témára koncentrál: a szűk képkivágat egy asszonyt jelenít meg, amint egy fatörzset ölel két kezével és felfelé tekint vizsgálón (G. 108.). A most előkerült kis méretű olajképen a jól ismert Madárdal végleges kompozíciója és a vörös-zöld komplementer színpárja látható. Ez az ikonikus, múzeumban őrzött főmű kis méretű, friss ecsetkezelésű, előzetes változata – amelyet közel egy évszázada nem láthatott a közönség.
Ferenczy Károly a századforduló körüli évtizedek modern magyar festészetének titkos kulcsfigurája. Nem volt bohém alkat, inkább jól nevelt és diszkrét, nem törekedett vezető szerepre, mégis ő lett a nagybányai szabadiskola fő tekintélye. Ferenczy azóta is a választékos ízlésű műértők és a festészet szakmai fogásaira érzékeny művészek kedvenc modern magyar alkotója; ahogy szellemi örököse, Bernáth Aurél mondta: a „festők festője”. Nem ontotta magából a képeket, hosszan érlelte magában a témákat, újabb és újabb variációkat készítve belőlük. A Nemzeti Galériában rendezett 2011-es nagy gyűjteményes kiállításának oeuvre-katalógusa alig négyszáz festményt számlál. Mivel Ferenczyt már kortársai is nagyon nagyra értékelték, életművének szinte összes főműve állami gyűjteménybe került. Így történt a Madárdallal is, amely – a Magyar Nemzeti Galéria sok évtizedes munkásságának is köszönhetően – megkerülhetetlen művészettörténeti ikonná vált. A közkedvelt alkotásnak nemcsak bérlet helye van minden Ferenczy-kötetben, de megszámlálhatatlanul sok albumba, katalógusba és folyóiratcikkbe került be, nem beszélve a képeslapokról vagy tévéműsorokról.
Monográfusok a Madárdalról
„Már első müncheni évében olyan képeket festett, mint a Madárdal és az Önarckép – mindkettő valóságos mestermű, akár az érzés gyöngédségét és nemességét, akár a gondos elemzést művészi szabadsággal párosító előadást és a tónus finomságát tekintjük” (Petrovics Elek, 1943).
„Halk poézissel teli, elragadó alkotás ez. […] Erdő sűrűjében a vonzó arcú, tompa vörösruhás fiatal lány két kezével egy fatörzsbe kapaszkodva lesi meg a magasban éneklő madarat. A Bastien-Lepage-i széles teret adó képtípus eltűnt, illetve helyet adott a természet közelről nézett, redukált részletének, melyben az ember úrrá lesz környezetén. A karcsú lány alakja csaknem kitölti a képet, mellette csak a fatörzsnek és néhány lombnak jutott hely, ami jelentéktelen, az elmarad. Ezzel a szinte zenei ritmusú kompozícióval már az embernek a környező természettel való összefüggését feszegeti, tisztán és félreérthetetlenül a saját hangján beszél” (Genthon István, 1963, 24.).
„Megfesti a Madárdalt, elindítva fő műveinek a sorát, amelyek ettől kezdve végigkísérik majd pályáját. 1893-ban Ferenczy az ember és a természet kapcsolatának festői ábrázolását jelöli meg céljaként. Ezt próbálja megragadni a Madárdal című festménnyel is, amelyen egy várandós, piros ruhás fiatalasszony, gyöngéden megérintve a fa vékony törzsét, néz átszellemült arccal a lombok közé, hogy meglássa a madarat, amelynek a dalát hallja. A festmény még kapcsolódik a szentendrei alkotásokhoz, az alak megformálása rokon azokkal. Ami viszont radikálisan más, az a színvilága. Az itt megjelenő zöldek és a harsány piros, ha föl is tűntek a korábbi képeken – például a muskátlik virágain és levelein –, oly kicsi részletekben voltak láthatók, hogy szinte nem is játszottak szerepet. Ferenczy még nem nagyon mert hozzájuk nyúlni. A Madárdal az első festmény, amelyen a színfoltokban úgy ragyognak fel a színes reflexek, hogy a természet atmoszféráját, kozmikus kisugárzását is érezhetjük” (Majoros Valéria Vanília, 2003).
„Rögtön az első, 1893 nyarán született kép, A madárdal az új stílus meglepően érett remeke. Egy ritka pillanat lírai megragadása, amint egy fiatal nő önfeledten, teljes lelki odaadással csodálja a falombok között megbúvó éneklő madarat. A képen minden új a korábbi kompozíciókhoz képest: merész és szokatlan a képkivágat testközelisége, bravúrosan kiegyenlített a tónusok bársonyossága, az árnyas természetbe szervesen belesimuló fiatal lány piros ruhájának és a falombok dús zöldjének zengő akkordként egybeolvadó harmóniája. A komplementer színek (piros és zöld) bonyolultan elosztott, mégis egyensúlyban lévő, egyszerű természetességgel egymásba fonódó foltjai a természettel való eggyé válás ritka lelki pillanatának képi metaforái. Akár gondos, módszeres kísérletezés, akár véletlen rátalálás gyümölcse ez a remekmű, az eredmény kijelölte a célt: a szabadban való természetfestés útján kell egyéni, modern stílusa számára meghódítania a festészet nagy témáit” (Sármány-Parsons Ilona, 2008).
Kis Madárdal
Ferenczy Károly az 1893-as müncheni esztendő után öt évvel Pesten élő bátyjának, Ferenczy Ferencnek írt levelében „vörös ruhás felnéző lányom”-ként utalt a festményre. A felpillantó fiatal leányt így akár azonosíthatnánk Ferenczy Noémivel, de a később híres textilművésszé cseperedett lány a kép készülésének idején csak hároméves volt. A közelmúltbeli kutatás arra hívta fel a figyelmet, hogy a vörös ruhás nő ívelődő szoknyája állapotosságot jelez. Bicskei Éva 2011-es katalógusban közölt érzékeny elemzésében arról írt, hogy a Madárdal két dolgot is elrejt a néző szeme elő: a fatetőn megbújó madarat és a lombos ágakkal elfedett várandósságot. Pedig a trillázó énekesmadarak – már az Énekek éneke óta – a szerelem szimbólumai. „Mindezek alapján – írja Bicskei – a Madárdal nem egyszerűen egy (természet)élményről szól; egy (a mű szemlélője számára láthatatlan) madárka trillázásában való elmerülésről vagy a létezés rebbenő csodájának felismeréséről, amely egy új élet hordozásának benső tapasztalatával csendül össze.”
Az idézett levél teljes szövege olvasható Ferenczy Károly 2011-ben kiadott levelezéskötetében. A bátyjához címzett, Nagybányán kelt 1898-as levelében a művész így fogalmazott: „megveszi a kormány vörös ruhás felnéző lányomat, de erről még ne beszélj.” Nem sokáig kellett őriznie a testvérnek a rá bízott titkot, a müncheni kép még ebben az évben – vagyis egy és negyedszázaddal ezelőtt – bekerült a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe. A szakembereknek viszont a most felbukkant kisebb változat hollétéről több mint fél évszázada nincs tudomásuk. A Magyar Nemzeti Galériában 2011-ben megrendezett Ferenczy-életmű-kiállítás katalógusa lappangóként jelezte. Azt viszont ki lehet olvasni az adatokból, hogy kiállították a köztulajdonba vett műkincseket bemutató legendás 1919-es tárlaton a Műcsarnokban. Majd szerepelt egy külföldi reprezentatív magyar seregszemle hazai kiállításán a következő évben. (Ekkorra már értelemszerűen visszakerült ahhoz a magántulajdonoshoz, akitől a Tanácsköztársaság idején elvették.) A közönség megcsodálhatta még az elhunyt Ferenczy Károly emlékkiállításán a Műcsarnokban 1922-ben. Utoljára az Ernst Múzeum jubiláris kiállításán szerepelt nyilvános tárlaton tíz évvel később, majd eltűnt a műértők szeme elől. Időközben tulajdonost váltott, előbb Schuler Gusztáv (1922), majd Dános Géza büszkélkedhetett vele (1932). (A hátoldalán megőrződött kézzel írt felirat szerint 1945-ban egy bizonyos Imréhez került át egy bizonyos Viktortól.) Genthon István már lappangó tételként vette fel az életmű-katalógusba 1963-ban, és mindmáig nem is tudtunk a hollétéről. Nagy művészettörténeti szenzáció, hogy Ferenczy ikonikus képének kisebb változata, a „Kis Madárdal” újra a közönség elé kerülhet most.
Rieder Gábor