Az első „parkkép”
Cézanne-i súllyal magasodó ősfák a tatai parkból. A mély zöldekkel jellemzett lombok között kikukucskál a harsogókék égbolt és a villa napsütésben fürdő tömbje. Az expresszív smaragd ragyogással megtöltött vegetáció mellett az árnyékos türkiz határozza meg a kompozíciót, ez tér vissza a kastélykert kőfalának tónusában, a sétány árnyas felületén futó, izgatottan sráfolt ecsetvonásokban és a kép főszereplőjének előkelő ruházatán. Az elkapott mozdulat Vaszary János éleslátó valóságmegfigyelésének újabb remeke: szinte érezzük a fák lombját megcibáló szélrohamot, ami miatt a nő két kézzel kap virágokkal díszített kalapja után, hogy ne ragadja magával a vihar. Így forr egybe a dinamikus expresszív ecsetkezelés és a kilovaglási jelenet egy festői remekművé, megteremtve a tatai villa körül születő intim hangulatú Vaszary „parkképek” legelső darabját.
„Csupán egy szem”
Vaszary János az örökké újat kereső, Picassóhoz hasonlóan folyamatosan új stílussal kísérletező, ösztönös festőzsenik közé tartozik. A műkereskedelemben Picassónak is a jellegzetes és termékeny utolsó nagy korszakának képei szerepelnek, akárcsak Vaszarynak, akinek fehér alapozású, könnyeden virtuóz utolsó másfél évtizede dominálja az aukciók világát. Pedig sokkal izgalmasabb életművet mondhat magáénak, amelyre hol a müncheni realizmus, hol az impresszionizmus, hol a szecesszió, hol az expresszionizmus, hol az art deco hatott. De bármilyen friss inspirációval is ült le Vaszary alkotni, bármilyen stíluskör kerítette is hatalmába, a képeket elsősorban saját vérbő festői vénája határozta meg, a franciás eleganciával forgatott ecset és a hibátlanul eredeti színérzék. Ahogy Cézanne mondta Monet-ról, hogy „Csupán egy szem. De, Istenem, micsoda szem!”, azt elmondhatjuk Vaszaryról is, akinek elképesztő szeme volt a környező világ apróságainak észrevételére és festői rögzítésére – legyen az egy bájos kiscica dorombolása vagy a kalapba belekapó széllöket ábrázolása.
A tatai villa kertje
Az első világháború és a német expresszionizmus közösen alakították Vaszary festészetét az 1910-es évek második felében. A drámai, tragikus külvilág elől a sikeres festőművész visszavonult saját idilli mikrokörnyezetébe, a tata házba. A park óriás fái között megbúvó villa az 1910-es évek végén jelenik meg Vaszary festészetében. Miután visszatért a frontról – ahol hadifestőként dolgozott –, ebben az árkádiai világban találhatott ismét nyugalmat, sőt, életszeretetet. Ennek az életigenlő vágynak kifejeződése a most vizsgált alkotás is, amely a tatai parkképek hosszú sorának legelső darabja. Olyan alkotásai tartoznak ebbe a műcsoportba, mint az elegánsan expresszív Lovasok a parkban (1919, MNG) vagy a japánosan leegyszerűsített, klasszikus Vaszary-féle kerti kompozíciók, a Thoroczkai Wigand Ede által tervezte villa teraszán üldögélő vendégekkel (Parkban, 1928, MNG; Parkban, 1933, Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár stb.).
„Elsöprő szenvedély”
„Képünk Vaszary kék alapos korszakának egyik kiemelkedő darabja. A háború után rövid ideig tatai magányában alkotó festő számára ez a néhány év, s az ekkor megszülető képek hozták meg a teljes és egyöntetű elismertséget. 1920-ban a Képzőművészeti Főiskola tanárává nevezik ki, s egy csapásra a modern festői irányzatok elsőszámú vezetőjévé, a fiatal művésznövendékek rajongott példaképévé válik. Virtuóz festőiséggel megformált képei újra az öröm, az életszeretet és az optimizmus hangján szólalnak meg” – írta a képtől 2003-ban Molnos Péter. Feltehetőleg ez a jelentős festmény szerepelt azon az 1919-es Ernst Múzeumbeli gyűjteményes kiállításon is, amellyel az érett művész végleg bekerült a legnevesebb korabeli festők táborába, és amin a kritikus Rózsa Miklós jó érzékkel vette észre az „újra élnivágyásnak mindent elsöprő szenvedélyét