A Magyar Nemzeti Galériában rendezett, 1984-es Orbán Dezső gyűjteményes kiállításon szerepelt festmény (kat. 2. Uszály) a szignó ellenére nem köthető Orbán életművéhez. A legújabb kutatások és az időközben felbukkant további Pechán képek megerősítik, hogy a Magyarországon kevéssé ismert művész alkotása. Pechán József művészetét alkotó láncszemek között leglényegesebbek a Hollósy-iskola, a neós Nagybánya és a budapesti Művészház voltak, melyet még színezett Párizs és München.
Az 1908-1914-ig tartó időszakban az önálló stílus kialakítását tűzte ki célul. Először barátja Ziffer Sándor révén, 1908 nyarán került Nagybányára, s általa ismerkedett meg a nagybányai neós törekvések többarcúságával. Egy városképet ábrázoló festményt is festettek közösen. Nagybányára másodszor 1909 nyarán látogatott, amikor a Nagybányai táj (mgt.) című művét festette. A képen a sötét kontúrok közé fogott széles ecsethúzásokkal felhordott foltokban az intenzív, meleg sárgák, tiszta pirosok, üde zöldek, mély kékek és lilák széles skálája harsan fel. Ez már a minden kétséget kizáróan jellegzetesen "pechános" szikrázó színvilág, melyből a sajátos, egyéni megnyilatkozású neós stílusa bontakozott ki. Itt vall először a "színlátó" Pechán heves színindulatáról és lázas koloritjáról. Pechán a Művészházban először 1910 januárjában a II. Csoportos Tárlaton állított ki. Képeire felfigyelt a korabeli kritika (Revue de Hongrie. L'inaguration de la Maison des Artistes "Művészház" 1910. márc., 242).
Komoly elismerést azonban a Művészház IV. csoportos kiállításán aratott 1912-ben. "Pechán a kísérletező keresőből egyszerre arrivé-vé avanzsált előttünk." (Művészház új Tárlata. In: Egyetértés, 1912. febr. 2., 13.) "Lent él a délvidéken, ahol a napsugaraknak vakító fényáradatában a tárgyak színesebbeknek, melegebbeknek látszanak, s ahol az izzó színpompa olyan hatásokat tud kiváltani, amelyekhez a mi szemünk szokva nincsen. Pechánnak sikerült több vásznán a fénynek ezt az erejét minékünk is érzékelhetővé tenni: színei tiszták és ragyogók." (Irodalom és művészet. In. Budapesti Hírlap, 1912. febr. 2., 14.) Pechán ettől kezdve Budapesten is elismert, megbecsült festővé vált. "Pechán József évek óta egyik legnagyobb művésze kiállításainknak." (Nyolc fiatal festőművészről. In.: Interieur, 1912. febr. 10., 27.) "Nagyszerűen komponál, kitűnően mozgatja a tömeget, koloritja tüzes, buja... maga az élet lüktet festényeiben." (Csoportos kiállítás a Művészházban. In.: Magyarország, 1912. febr. 2., 12.)
Az itt bemutatott műve szintén az 1909-1914-ig tartó pesti évek új stílust alakító neós korszakának egyik figyelemre méltó darabja, mely nagy valószínűséggel 1912-1913-ban készült. A képet e korszakának sajátos technikájával festette. Ez az általa kifejlesztett, a színek ragyogó tisztaságát bíztosító stílusa nem volt tisztán optikai, pointillista festésmód, sem pedig Rippl-Rónai "kukoricás" stílusának változata. Fehér alapra közepesen vékony festékrétegben alla prima módon hordta fel napsütötte színeit széles ecsettel kisebb-nagyobb festékfoltokban, melyek majdnem egymásba olvadnak a vastag, szálkás sötétebb kékes vonallal keretezett formákon belül. A foltok között elő-elővillan a vászon fehér alapozása.
A kép tematikusan is kapcsolódik Pechán e korszakának darabjaihoz: a középtérben az ívelő vonalú öböl tükröződő kék vize, a napfényes uszály és csónak, a háttérben a vízszintes tagolású tájábrázolás szögletes, geometrikus sík formákká merevedő házak és a duzzadó lombkoronás fák és bokrok kompozíciójával. Az előtér is jellegzetes, széles - majdnem a képtér felét kitöltő: a meleg sárgaszínű, alapra rávetülő lilás háromszög alakú, vibráló árnyékkal a bal sarokban egy zölt bokorral. Az árnyék csúcsával a kép középterében levő központi motívumra, az uszályra irányítja a figyelmet. A festmény színvilága is e korszakára jellemzően a sárgák és zöldek, a vibráló lilák és kék színek ragyogását idézik - akárcsak a Kikötő (1910 k.), a Nagybányai táj (1910), a Falusi utca (1910 k.), a Kikötőrészlet (1913) és más festményei.
Pechán vásznán egyenértékűvé válik a vonal és a szín. Színhasználatában a fauve-os forrásokból merített, az ívelő és dekoratív vonalaiban pedig a szecesszióra is emlékeztet. A különböző tanulságokat a harsány színvilágot, a szecessziós vonalvezetést és a Cézanne-hatást sajátos formanyelvvé ötvözte össze. Stílusát elsősorban a nagyszerű színlátása és a felszabadult, lendületes ecsetkezelése határozta meg. Pechán a nagybányai festészet és a párizsi fauvizmus metszéspontjában keletkező neós mozgalom egyik egyéni színű képviselője volt, de művészete végül érintkezett a Nyolcak stílusával is (aktos csoportképei, majd a Zene és különösen a Győzelem címűek).
G. G.