"Szobotka Imre az egyetlen magyar festő, aki fejlődése során az egész absztrakt, programszerű kubizmusig eljutott, hogy abból kiindulva kísérelje meg új út keresését." Hevesy Iván, az avantgarde elkötelezett támogatója, művészeti író és kritikus, ezzel a határozott felütéssel kezdte beszámolóját a Nyugatban, Szobotka első budapesti, 1921-es kiállításáról. A Belvedere-ben megrendezett tárlaton a képek túlnyomó többsége az utolsó két, már újra Magyarországon töltött év termése volt, de néhány mű a korábbi, párizsi korszak eredményeit is bemutatta. Az itt töltött közel egy évtized a fiatalon kikerült festőre óriási hatást gyakorolt. 1911-ben felfigyelt a csoporttá szerveződött kubista művészek munkáira a Salon des Independats kiállításán, s nem egész egy év múlva már közöttük tanult a Metzinger és Le Fauconnier által vezetett La Palette szabadiskolában. 1913-ban és 14-ben együtt állított ki a korszak legjelentősebb művészeivel, Chagallal, Metzingerrel és Gleizes-vel, sőt elismerő kritikát olvashatott műveiről a legendás Montjoie folyóiratban Apollinaire tollából. Magyarországon is megbecsülték sikereit.
A Nyugat műkritikusa, Raith Tivadar a Salon des Independants 1914-es tárlatán bemutatott képei kapcsán a következőket írta: "A kiállító magyar festők között a legkiválóbb Szobotka Imre. Képein látszik ugyan, hogy tanult Metzingertől, de azért ma már független tőle. A kubizmus nagy problémája, a dinamikai konstrukció érdekli őt is első sorban, de Leányfején a formák öntudatos felépítése mellett a színek harmonikus akkordjai is érvényre jutnak." Ezt az ígéretesen induló művészi pályát akasztotta meg az első világháború kitörése, a külföldieket sújtó internálás. A mintegy négy évig tartó kényszerű bretagne-i tartózkodás után, 1919-ben érkezett vissza Budapestre.
Ezen a ponton érdemes Szobotka önéletrajzához fordulni, hiszen ennek egyik fontos passzusában a most vizsgált kép értelmezéséhez is muníciót kaphatunk: "919-ben hazatérve az elszigeteltségnek ezt a szabadságát a nyilvánosság elé vonulás meglehetősen szűk határok közé szorította. Amíg magam voltam egy személyben a festő és a szemlélő is, teljesen kielégítő volt az a kifejezési forma, amit a magam részére alkottam. Amint felmerült az idegen szemlélő, magyarázatokra szorultam volna.
Kettős arcképemben képszerű magyarázatát akartam adni a kétféle képlátás különbségének és összefüggésének." A hazatérés után született művek valóban az érthetőség irányába tett lépésekről, a kubista formanyelv megszelídítéséről tanúskodnak. Szobotka ez irányú törekvése egybe esett azzal az európai tendenciával, mely az első világháború után az izmusokból való kiábrándulást, a hagyományos festői értékek visszaállítását eredményezte.
A kubizmus legnagyobbjai, többek között Picasso is, a húszas években revideálta egykori formabontó elveit, a klasszikus esztétika és művészi kifejezés irányába lépett. Ismét az önéletrajzot idézve világíthatunk rá arra a változásra, mely Szobotka alkotói elveiben lezajlott: "
fokozatosan igyekeztem kiküszöbölni képeimből azokat az elemeket, amelyeket a piktúra, - szorosabban véve: a kubizmus tolvajnyelvének nevezhetnénk. Így fokról fokra mind jobban közeledtem egy olyan naturalizmus felé, ahol a képnek tulajdonképpeni célja jóformán beleveszett a természet szépségeinek önfeledt élvezésébe."
A Kettős önarckép ennek az útnak első szakaszát illusztrálja. A kubista, síkokból építkező, fazettált formaadás még hangsúlyos, de már e logikus képszerkesztés nem fedi el az érzéki-konkrét világ organikus látványát. Hevesy Iván szavait idézve: "Szobotka megtanulta, hogy a konstrukció és a térbeliség az, ami a természetbe az emberi lélek egységét beleviszi, de ezek semmivel sem rekesztik ki az élet eleven változatosságát." Virtuóz, merész beállítás, egységes koloritba fogott, síkokból épülő formák jellemzik vizsgált képünket, Szobotka 1920 körüli, átmeneti korszakának összegző főművét. A tükör által visszaadott látvány és a kubista elvek alkalmazásával átírt - az előtérben ábrázolt - festett kép egymás mellé rendelése eredeti képi ötlet: programadó szándékot sejtet és szinte filozofikus - a mechanikus és művészi visszatükrözés különbségeit is felvető - mélységekbe vezeti nézőjét.
Szobotka Imre művészetének értékét itthon is hamar felismerték. Kitűnő ízlésű gyűjtők, mint Oltványi Imre és Fruchter Lajos vásárolták műveit, s a kritikusok, művészettörténészek is elismeréssel elemezték munkásságát. Kállai Ernő, a korszakos jelentőségű, 1926-ban megjelent Új magyar piktúra című könyvében a következő szavakkal jellemezte művészetét: "Szobotka az elvont szín és formatagozás Párizsban folytatott tanulmányait arra használja, hogy
a légköri fényszóródás, reflexjáték és tompítás legdifferenciáltabb árnyalatait is nyomon kövesse
a Cézanne által fölérzett és a kubizmusban öncélúvá szabadult tektonikát Szobotka magyar viszonylatokhoz mérten ritka mesterségbeli kultúrával állítja a maga elmélyült természetábrázolásának szolgálatába."
A most vizsgált - az egyik legkiválóbb magángyűjteményből származó - Szobotka főmű, az ismeretlenségből felbukkanó kubista csendélettel együtt, a festő legerősebb, a nemzetközi irányzatokhoz szorosan kötődő korszakának kiemelkedő reprezentánsa.
Molnos Péter