“Fülep Lajos – aki ismerte őt, tudja, hogy fukar volt a dicsérésben – azt mondta róla: ha Párizsban élne, ma nem Picasso koráról beszélnénk. Albert Camus, amikor meglátta rézkarcait, elhatározta, hogy előszót ír Kondor tervezett, ám fatális véletlenek miatt elmaradt párizsi kiállítása katalógusához”. E sorok írója, Németh Lajos, a II. világháború utáni magyar művészettörténet-írás kiemelkedő hatású alakja a hatvanas évek folyamán Kondor Bélában fedezte fel saját korának legnagyobb formátumú művészét: azt az alkotót, aki – paradox módon - a neoavantgárd elveit erélyesen elutasítva, a hagyomány vállalásán, sőt meghódításán át tudott avantgárddá válni. A feltétlen elismerés, sokszor a rajongásig menő tisztelet csengett ki szavai közül, mikor cikkek sorában, s 1976-os monográfiájában elemezte művészetét. Jelentős mértékben ő maga is hozzájárult ahhoz, hogy Kondor személye és művészete – egyedüliként a század második felének magyar alkotói közül – szinte mitikus magasságokba emelkedett, s már tragikusan
rövid, alig másfél évtizednyi alkotómunkát adó életében iskolateremtő mesterként tekintettek rá, zsenivé avatták.
Az életmű korai korszakának egyik legjelentősebb darabja, a Késes ember formai megoldásai és tartalmi utalásai tökéletesen illusztrálják azt, miként tudott Kondor úgy modern lenni, hogy alkotásainak építőköveit a modernizmus előtti idők múzeumi művészetétől kölcsönözte, saját képére gyúrva a festészet kétezer éves tradícióját. Művein tematikus, ikonográfiai és formai utalások bonyolult szövevénye csalja labirintusba az értelmezésre törekvő nézőt, próbára téve műtörténeti és irodalmi műveltségét egyaránt.
Ahogy egyik legihletettebb méltatója, a költő Nagy László írta 1965-ben:
“A képzőművészet izmusainak nem esik rabjául, játszik velük, mint macska az egérrel”. Kondor, számos kortársával ellentétben nem dobta sutba a meghaladottnak vélt hagyományokat, a táblakép-festészet klasszikus nyelvezetét, hanem autonóm módon használta azt, s ahelyett, hogy negligálta volna az alkotás fáradságos manuális folyamatát, a végletekig tökéletesítette és cizellálta grafikusi, festői technikáját.
A háromnegyed profilban, élénkvörös sapkával ábrázolt, kezében kést tartó figura kérdések özönével lepi meg nézőjét. A fej felett olvasható felirat - “A gyilkos” - drámai, tragikus asszociációkat kelt, a jelenet kimódolt, szinte jelszerű merevsége, a penge égre mutató hangsúlya és a transzcendens tartalmakat sejtető, az ábrázolás jelképrendszerét a túlvilág felé megnyitó arany háttér azonban időről-időre eltéríti a kép keltette gondolattársításokat az induló ösvényről. A kompozíció és a színhasználat az ikonok világának égi szférába emelő, a földi lét esetlegességeitől távolító világát idézi, így e képen zavarba ejtően keveredik az élet kioltásának megrendítő pillanatba zárt, profán aktusa, a halál ikonográfiája az örök szakralitással, az időtlen áhítattal. Ez Kondor egyik legfőbb fegyvere: egyszerre groteszk és tragikus, transzcendens és reális, illúziót keltő és jelképes. A múlt művészetéből, s a jelen irodalmi terméséből kölcsönzött motívumait olyan egyéni univerzummá szervezi, melyben járva a néző - fogódzót keresve - kénytelen a tisztázó szembenézésre.
“Bevallhatom magamnak is, hogy munkakedvemhez valami »irodalmi« indíték kell, és akkor megy a művelet, ha már látom a tárgy lényegét és van bátorságom hozzá. Ez nem illusztrálás. Ábrázolás.” Kondor szavait olvasva felvetődik a kérdés, hogy vajon képének, a Késes embernek volt e valamiféle közvetlen, irodalmi inspirálója.
A válasz teljes bizonyossággal nem adható meg, annyi azonban mindenképpen említést érdemel, hogy a festmény készítését megelőző évben adták ki először magyar nyelven Heinrich Böll A késes ember című novelláját. A történet főhőse egy nyomorgó, külvárosi lebujokban fellépő férfi, aki késekkel végzett vérfagyasztó mutatványaival szórakoztatta közönségét. A novella első bekezdése a következőképpen szól: “Jupp elöl, a penge hegyénél fogta a kést és hanyagul lóbázta; hosszú, vékonyra fent kenyérvágó kés volt, látszott, hogy éles. Hirtelen mozdulattal fölhajította a kést, az légcsavarszerű surrogással körözött felfelé, míg a csupasz penge az alkonyuló nap sugárkévéjében aranyhalként csillogott; a kés odafönt a mennyezetnek ütődött, elvesztette a lendületét s élesen zúgott lefelé, pontosan Jupp fejére; Jupp villámgyorsan egy fatuskót tett a fejére; a kés reccsenve állt belé és rezegve megszorult. Jupp levette fejéről a tuskót, kivette a kést és bosszús vállrándítással az ajtóba hajította, ahol egy ideig még rezgett, míg ezt lassan bevégezte és a földre esett...”
A novella egy másik részletében, ahol a főhős önmagáról, a világhoz való viszonyáról vall, szinte Kondor sajátos alkotói módszerére ismerünk: “- Igen – mondta halkan -, egyszerűen belenyúlok az atmoszférába, és érzem, amint egyre hosszabbra nyúlik a kezem s végül felér egy térbe, ahol más törvények érvényesek, áthatol valami tetőn s odafönt különös, varázslatos feszültségek hevernek, ezeket megfogom, egyszerűen megfogom... s azután megrángatom a törvényeiket, megragadom őket, félig rabló, félig kéjenc módjára és magammal hozom őket!”
Az arany és az ezüst használata olyan - egyszerre látványos és mély értelmű - karakterisztikum Kondor festészetében, mely összeköti őt a 20. század másik két,kiemelkedő alakjával. Derkovits esetében is könnyen kimutatható, hogy a nemesfémek használata szorosan összefüggött azok jelképi erejével, de nála e színek dekoratív ereje, valamint az ábrázolt tárgy és az ábrázolás közötti frappáns, izgalmas megfeleltetés vágya legalább ekkora motiváló tényező volt. A fémes háttér leginkább Vajda Lajos egy-két késői, nonfiguratív művén telítődik olyan intenzív szimbolikus tartalommal, mint Kondor alkotásain, miközben közöttük az ikonok iránti rajongás is kapcsolatot teremt.
E tudatos választás révén e két sok mindenben különböző, de egyaránt tragikus sorsú festő életműve mélyértelmű rokonságot mutat. A Vajda által képviselt elvont, anyagtalanná váló, és a Kondor teremtette hangsúlyosan figurális képvilág a legnevesebb 20. századi gyűjtőknél is közös térbe került. Mindkét művész alkotásai ma már csupán elvétve kerülnek a műpiacra. A mindig tökéletességre törekvő Kondor nehezen fejezte be képeit, s még nehezebben engedte ki kezei közül. Művei így csak a legelhivatottabb gyűjtőkhöz, s a legközelebbi barátokhoz kerülhettek, s onnan csak elvétve mozdultak ki.
A Késes embert egykor Kondor egyik közeli barátja és támogatója, Juhász Jenő építész kapta a festőtől: szoros kapcsolatukat számos visszaemlékezés, s e művön kívül az örökösöknél megmaradt, személyes hangú levelek is bizonyítják.
A Késes embert először a legendássá váló 1960-as, a budapesti Fényes Adolf Teremben rendezett, s néhány nappal a nyitást követően betiltott Kondor-kiállításon láthatta a közönség. A tárlatot a költőbarát, Pilinszky János nyitotta meg március 25-én. Beszédét a következő szavakkal zárta: “Csak az éjszakák hamuja ismerheti így a hajnalok éberségét, ahogy ezek a mindentudó némaságba burkolózó képek a kezdet, a jó hír, az emlékezet nélküli tündériség kreatív játékait, csak az álom ezt a súlyos lebegést, csak a kövek ezt a szárnyalást, csak egy marék por ezt a szívverést. Végsőkig elmélyült alkotó ismerheti csak ennyire a rögtönzés hűségét. Csak ami teljes, lehet ennyire kötetlen. Ez a végsőkig sűrített világ érzékfelettibb minden absztrakciónál, és ez a játékosság önemésztőbb minden morálnál. Illő kissé megrendülnünk ezek előtt a képek előtt.”
Molnos Péter