"El tudom képzelni, hogy ötven év múlva a fiatal szeminaristáknak ezt a könyvecskét nyomják a kezébe: Magyar művészeti élet 1925 körül: Vaszary János. Benczúr óta nem állott egyéniség annyira a történés középpontjában, mint Vaszary. Stílustalanság volna a történelem részéről, ha tíz év múlva nem Vaszary zseniális hadvezéri egyénisége diktálná a legmagasabb polcról a magyar művészet ügyeit." Rabinovszky Máriusz, a két világháború közötti korszak kiemelkedő művészettörténésze és kritikusa jellemezte e szavakkal Vaszary kortárs reputációját 1927-ben, a Nyugat hasábjain. A "magyar festészet kíváncsi embere" mögött ekkorra már több mint három évtizedes alkotói múlt áll: sikeres kiállítások, elismerő cikkek tucatjai, két monográfia Lázár Béla és Bálint Jenő tollából, és természetesen a Képzőművészeti Főiskolán betöltött tanári állása, a művészifjúság rajongása igazolja a személye és művei felé áradó feltétlen megbecsülést.
Az újra, a friss értékekre mindig érzékeny szeme, a már említett, legendás kíváncsisága azonban karrierjének látszólagos csúcsán is változtatásra, megújulásra sarkallja. 1925 elején Vaszary - hosszú, csaknem két évtizedes elszigeteltség után - Párizsba utazott, s megmerítkezett abban a közegben, mely - saját szavait idézve - "mint valami melegház, rendelkezett a szükséges hőfokkal és párateltséggel, mely a legritkább exotikumot is virágzásba tudta hajtani." Párizs, a XIX. század végétől fogva Magyarországon, s a világ egyéb tájain a művészek szótárában a modernség, az akadémiai kötöttségektől való megszabadulás szinonimájaként szerepelt. Európa, sőt a világ fővárosa: néha a forradalomé, a pénzé, de mindig a divaté, az ízlésé és persze a művészeteké. Kultikus hely, ahová megérkezni - ha kell, végig gyalogolva Európán - és beilleszkedni stílusformáló hatással jár. Vaszary, jóval az ötven felett is, reveláló élményként élte át az újabb találkozást.
1927-ben így interpretálta a Párizsban látottakat: "Döntő fontosságúnak a francia kultúrát ismertem fel. Az előadás könnyedsége és közvetlensége, a festő területének határozott felismerése, a világos paletta, az eredeti tehetségek szünet nélküli felvonulása, a folytonosan lüktető, forrongó művészi élet, az Independents-ok megalakulása - hozzá a nagyszerű művészi múlt, mely a jelenben is eleven erőként tudott hatni: mindez oly hatalmas szuggesztiónak bizonyult, mely az egész életre szól." Megragadták az École de Paris vezető művészeinek munkái: Matisse, Dufy és Van Dongen festményeinek öntörvényű artisztikuma, az előadás eleganciája és felszabadultsága. Vaszary palettája kivilágosodott, a hajdani pasztózus festékkezelést idővel szinte japános könnyedséggel, lehelet vékonyan megoldott foltok váltották fel.
A fekete helyett a fehér alapozás, illetve a gyakran alkalmazott festőkarton üresen hagyott fehér felülete teremti meg azt a közeget, melyből az annyira jellegzetes - látszólagos hanyagsággal odavetett - kék, smaragdzöld, piros és sárga foltok felragyognak. Mint vizsgált képünk is bizonyítja, Vaszary a dekorativitásért és a könnyed, spontán megformálásért cserébe feladja a precíz, a testek térbeliségét pontosan kifejtő, tónusos festésmódot. A szinte modellálatlan, homogén színfoltokat virtuóz könnyedséggel keríti körül hangsúlyos kék vonalaival, rajzos, egységesítő hálót vonva a kompozícióra. A terasz fölé nyúló fák lombozatának megoldása még a párizsi út előtti képek világát idézi, de a jegyzet-szerű tömörséggel megformált alakok már az új élményekből leszűrt tanulságokat illusztrálják. A Vigadó kioszk Vaszary átmeneti stílusának kulcsfontosságú reprezentánsa: egyszerre jelennek meg rajta fekete és fehér alapozású korszakának stiláris jellegzetességei.
Az elrendezés, a nézőpont frappáns kiválasztása nem csupán blikkfangos képi geg, de Vaszary művészi, lelki alkatának is jellegzetes megnyilvánulása. A kívülálló elfogulatlanságával, távolságot tartva kívánja rögzíteni az élményt: hűvösen megfigyelni, a kirakat nagy üvegtáblája mögül meglesni, mintegy színpadra helyezni az ábrázolt jelenetet, keretbe foglalni a nyüzsgő, színes életet. A kávéházi terasz elegáns látogatói, akár egy könnyed vígjáték szereplői pózolnak, formálják szerepüket, mint ahogy színes, egzotikus halak úszkálnak, akváriumba zárva az üvegfal mögött.
A párizsi utazás nem csupán a stílus, de a tematika átalakulását is magával hozta. Innentől fogva válik meghatározóvá Vaszary életművében a nagyvárosi ikonográfia: utcák, terek, bálok, táncos estélyek frivol atmoszférája, a Duna-korzó és az azt övező kávéházak tarka világa.
Vizsgált képünkön az ábrázolt helyszín meghatározását a középtérben kimagasodó szoborkompozíció tette egyértelművé. Senyei Károly: Ürgeöntő gyermekek című szobrát 1896-ban helyezték el a Vigadó épülete előtti tér közepén, a volt Hangl Kioszk teraszán. 1945 után eltávolították, de néhány éve ismét felállították eredeti helyére. A Kioszk névadója Hangl Mór, Deák Ferenc egykori szobapincére, 1870-ben kapta meg a Pesti Vigadó és teraszos Kioszkjának bérletét. A kávéház rövid időn belül - a Dunára, valamint a budai oldalra nyíló pazar panorámájának köszönhetően -a Duna-korzó és az egész főváros egyik legnépszerűbb vendéglátóhelye lett. Nevét, melyet a budapesti sanzon- és kabaréirodalom számos alkalommal megörökített, az új tulajdonosok alatt is megőrizte, egészen a földszintes, teraszos épület 1944-es elpusztulásáig.
A kávéház a modern városi élet egyik legkedveltebb helyszíneként természetes módon vált a XX. századi festészet, az urbánus ikonográfia divatos motívumává. Vaszary, említett párizsi útján és az azt követő hónapokban feltűnő érdeklődéssel fordult e témához: átmeneti korszakának másik fontos reprezentánsa, a Café de la Paix teraszán című festmény is kávéházi jelenetet örökít meg.
"Budapest a kávéházak városa; aki a főváros képét festeni akarja, fesse le a kávéházait." Gerő Ödön, 1891-ben írt szellemes szociográfiai művében e felszólítását azzal a határozott kijelentéssel indokolja, miszerint: "Sehol a világon annyira nem űzik a kávéháznak kultuszát, mint Budapesten." A modern művészeti élet mind az egyetemes kitekintésben, mind a hazai vetületében számtalan szállal kapcsolódik ehhez a kultuszhoz. Míg Párizsban a Dôme és a Rotonde, addig Magyarországon a Japán, a Gresham vagy a Simplon kávéház játszott kiemelkedő szerepet a XX. század első felének képzőművészeti életében. De persze a kerek onix asztalok mellett nem mindig művészetről esett szó.
A füstös, biliárdasztalokkal vonzóbbá tett termek és a szellős teraszok keretet teremtettek a társasági élet egy új, izgalmas formájához. S ami népszerűvé tette: a kávé - hajdan csak a leggazdagabbak által megfizethető - luxusa, a "sem otthon, sem a szabadban" érzése, az osztály-hovatartozástól független nyilvánosság pezsdítő nyitottsága. Na és persze még valami: hölgyek és urak, barátok vagy éppen ismeretlenek, de ők is a közelebbi megismerkedés frivol és izgató reményével a szívükben. Vaszary képén, a Vigadó Kioszk fái alatt - meglepő módon - csupa hölgy látható. A női nem "térfoglalása" ezen a területen néhány évtized alatt teljessé vált: a húszas években már nem csupán a kétes erkölcsű kasszírnő, az "igényes" vendégeket többféle módon is szórakoztató női zenekarok tagjai, s a hivatásos kéjnők voltak a kávéházak állandó hölgyvendégei.
Ekkorra elfelejtették a már idézett Gerő Ödön intő szavait is: "A nőnek kávéházba járását esetleg meg lehet bocsátani, de ne akarjon a nő olyat tenni, amit meg kell bocsátani
" Hiszen: "A kávéház fölkeresése az otthon sivárságát jelenti. Az otthon templom, melynek a nő a főpapja." A századforduló e rigorózus elvek és szabályok lassú enyhülését hozta. Ekkorra már két jellegzetes módja is kialakult a nők kávéházi megjelenésének: a hölgytermekben való időzés, valamint az un. hölgyórák intézménye. Népszerűségüket jól mutatja Ágai Adolf: Utazás Pestről-Budapestre című munkájának egyik megjegyzése: "Nők a kávéházban. Ez sem nem keleti, sem nem nyugati, hanem tisztára budapesti szokás."
Persze akadtak olyanok is, mint a korabeli Budapest jellegzetes regényírója, Kóbor Tamás, akit nem lelkesített a nők tömeges megjelenése a kávéházakban. Szavai szinte tökéletes aláfestői Vaszary képének. "Ha - különösen vasárnap délutánokon - a hölgyáradat elönti az összes helyiségeket, minden regardnak vége. Frivol pillantások leplezetlenül iparkodnak az ő tekintetükkel találkozni, a biliárdozók dákói kíméletlenül tolakodnak fejeik közé, halk káromkodásokat eresztenek meg, amiért az udvarias pincérek az összes lapokat a női asztalok mellé rakják
Az otthonból lakóhely lett, a kávéházból otthon. A leányok ott ismerkednek meg a fiatalemberekkel, és a látogatás helyébe a kávéházban adott randevúk léptek. És történik ez a találkozás a legfesztelenebb nyilvánossággal, anyagot és alapot nyújtva mindenkinek, hogy a párokat összekombinálja."
Vaszary Vigadó Kioszk című képe emléket állít Budapest egykor szinte páratlan kávéházi kultúrájának, felidézve a főváros egyik legnépszerűbb, nagy múltra visszatekintő kávéházát. Egyben az életmű egyik kulcsfontosságú darabja: a párizsi élmények által indukált stílusváltás átmenetét reprezentálja, s megelőlegezi a harmincas évek elején induló Duna-korzó sorozat jellegzetes témaválasztását.
Molnos Péter