Művészet a háborúban
A formális logika látszólag kérlelhetetlen szabályai szerint a nagy történelmi kataklizmák idején a kultúra háttérbe szorul. A gazdasági bizonytalanság nyomán az állami és magánmecenatúra mértéke radikálisan csökken, a színházi és a kiállítási élet visszaszorulása pedig a hétköznapok világából is száműzi a művészet legtöbb megnyilvánulását. „A háborúban hallgatnak a múzsák” – szól Cicero nyomán a több mint két évezredes bölcsesség, amelyet csupán azzal érdemes kiegészíteni, hogy nem tagadjuk el a társadalmi léptékű tragédiák szomorú, de végül remekművek létrejöttét inspiráló erejét.
Akadnak azonban látszólag paradox helyzetek, amikor egy-egy művészi életmű éppen a háború szenvedést termő közegében lángol fel soha nem látott intenzitással. A magyar festészet 20. századi történetében két művészt találunk, akik egyetemes remekművek sorát alkották az első világháború éveiben. Mednyánszky László és Scheiber Hugó 1914 és 1919 között született alkotásai joggal kérnek helyet maguknak a nagy háború művészi vonatkozásairól szóló nemzetközi monográfiák lapjain: miközben elemi erővel dokumentálják a sarkából kifordult világ utánozhatatlan hangulatát, az egyéni dráma és az egyetemes sorsforduló is megszólal bennük. Időbe zárt, mégis időtlen remekművek, amelyek túlmutatnak a képzőművészet megszokott határain.
Művész a fronton
Az akkor már a negyvenedik életévén túl járó, fiatalnak és pályakezdőnek egyáltalán nem nevezhető Scheiber Hugó éppen az első világháború idején vált igazi művésszé. A szegény családban felnövő, az egzisztenciális kényszereknek mindaddig végletesen kiszolgáltatott férfinek paradox módon éppen ebben a speciális szituációban nyílt minden korábbinál több lehetősége az alkotásra. A front közelében és a hátország laktanyáiban töltött évek alatt, önarcképek és portrék tucatjainak megfestése közben alakította ki jellegzetes, expresszív alkotói stílusát.
A Monarchia hadvezetése számos eszközzel, speciális kiállításokkal és díjakkal is ösztönözte a világháború művészi megörökítését, így sokan voltak, akik a lövészárkokban vagy éppen a kaszárnyák udvarán is kezükbe vették az ecsetet. Akadtak olyanok is, akiket valósággal megbabonázott az emberiség nagy próbatétele, és szinte keresték az olyan helyszíneket, ahol a háború drámaisága a legmélyebb, a legmegrendítőbb hangon szólal meg. Ám senki sem festett olyan szorgalommal és elszántan szolgálati ideje alatt, mint Scheiber Hugó: a háború idején olyan nagy számú és magas kvalitású sorozatot alkotott, amely még békeévekben is párját ritkítja.
A festői felület bűvöletében
Az 1914-ben már negyvenegy éves Scheibert a háború kitörése után újra, immár másodszor is besorozták. Állomáshelyeit pontosan nem tudjuk rekonstruálni, annyi azonban bizonyos, hogy közel négy esztendő után, 1918. november 10-én szerelt le őrvezetőként az 1. honvéd gyalogezred pótzászlóaljának kötelékéből.
A háborús évekből fennmaradt több mint száz rajz mellett néhány olajkép is azt bizonyítja, hogy 1917 körül Scheiber már tökéletesen elsajátította a festészet technikai fogásait és kialakított egy olyan, expresszív alkotói nyelvet, amely könnyen azonosíthatóvá teszi a képeit, s a későbbi, érett stílus csíráit is magában hordozza. E művek, így a most bemutatott önarckép legkarakterisztikusabb vonása az olajfesték fokozottan érzéki használata, az ecsetkezelés féktelen szabadsága.
Ez a szinte manierisztikus felületi tobzódás összetéveszthetetlenné és utánozhatatlanná teszi Scheiber korai alkotásait. A biedermeier kor zománcosan lesimított vásznai, az akadémisták pontosan rögzített, tankönyvekből elsajátítható felületalakítása után a 20. század elejétől, a zsenikultusz elterjedésétől kezdve a festők egyik központi problémája volt, hogy az egyéni stílus, a karakteres ecsetkezelés a szignónál is egyértelműbben jelezze az alkotó személyét. Részben ennek a folyamatnak a következménye Ferenczy Károly vagy éppen Fényes Adolf képeinek utánozhatatlan felületi szépsége, gusztusos, ropogós, tapintásra ingerlő kialakítása. Scheiber is ezen az úton indult el, s talán senki sem ért messzebb a magyar festészet történetében, mint ő. A lendületes, néhol hosszan kitartott, máshol apró, pasztózus, szinte reliefszerű foltokat felhordó ecsetvonások egymással párhuzamosan haladnak, vagy éppen összetorlódnak, keresztezik, hajszolják egymást, a színmezők határán szinte felgyűrve maguk előtt a húsos matériát. Az sem ritka, hogy a kompozíció bizonyos pontjain – leginkább a nyak és az ing találkozásánál – az egymás közelébe kerülő foltok látni engedik a csupasz vagy lazúrosan fedett karton barnás tónusú felületét, esetleg egy korábbi aláfestés izgalmasan elősejlő formafoszlányait. A gyorsan felvitt festéknyomok, a harmadik dimenzióba kilépő faktúra persze csupán a tetszetős felszín: mögötte a rengeteg katonaportré készítése közben elsajátított leleplező léleklátás, a parádés manuális készség s leginkább a festői ösztön gáttalan áradása ad súlyt a most bemutatott festménynek. Ennek köszönhető, hogy a Katonasapkás, szivarozó önarckép igazi, múzeumi rangú remekműként, a magyar expresszionizmus egyetemes értékű példájaként áll előttünk.