A nő
Gulácsy Lajos 1910 körül készült festménye, a méretével is tekintélyt parancsoló Karosszékben ülő lány című kép a festő legreprezentatívabb női portréja. Az életmű legnagyobb arcképével csupán a szintén ebben az időszakban megszületett remekmű, a Régi instrumentumon játszó hölgy állítható párhuzamba. E két alkotás ismét ráirányítja figyelmünket arra, hogy Gulácsy talányos művészetét milyen mélyen determinálta a nőkhöz való ellenmondásos viszonya, hogy életművében mennyire centrális szerepet kapott a nő és a nőiesség motívuma.A szerteágazó Gulácsy irodalom közös, már-már közhellyé váló tézise, hogy e festő művei egytől egyig hordozzák alkotójuk személyiségének, lelki alkatának félreismerhetetlen és összetéveszthetetlen kézjegyét. Minden alkotása rejtett önarcképként értelmezhető, mely természetesen egyedi vonásai mellett a kor karakterjegyeit is magán viseli. A most vizsgált kép, bár többen hangsúlyozták már az életműben szokatlan, józanabb, realisztikusabb festői megfogalmazását, mégis a maga teljességében feltárja Gulácsy lelki
és művészi alkatának, s a szecesszió korstílusának számos alapvető vonását.
Az elvágyódás - tér és idő könyörtelen béklyóitól szenvedő - érzése és a szecesszió sajátos, ellentmondásoktól feszülő nőképe egyaránt kibontakozik Gulácsy portréján.Ahogy a századforduló szecessziós művészete egyforma lelkesedéssel nyúlt a szűzi tisztaságú, elérhetetlen szépségű hölgy és a femme fatale démoni erővel felruházott nőtípusához, úgy Gulácsy nőkhöz való viszonyát is szélsőségek jellemezték: képein és irodalmi alkotásaiból a bálványozó, mitikus magasságokba emelő lelki szerelem éppen úgy kiolvasható, mint a vad, már-már bizarr érzékiség és a veszélyes erotika. Legtöbb festményén tágra nyílt szemekkel, révedő pillantásokkal, légiesen könnyű mozdulatokkal tűnnek fel főszereplői:
időtlen látomások, melankolikus hangulatban fürdő tünékeny víziók.
A Karosszékben ülő lány című festmény nőalakja azonban Gulácsy egy kevésbé ismert, különlegesebb hangján szólal meg. A bájos kacérsággal oldalra pillantó szempár, a dús hajkoronát finoman megérintő, elmélázó ujjak, és a sikkesen tartott kéz rafinált motívuma ezen a művön is megidézi a festő jól ismert, mesebeli hölgytípusát, ám itt egy valódi, hús-vér nő elevenedik meg, akinek kacér tekintete mögött telt érzékiség rejlik.
Gulácsy szinte soha nem festett konkrét, hagyományos értelemben vett portrét, alkotói módszerében mindig az emlékezet, az álom és az öntudatlan vízió formálódott képpé. A vizsgált alkotásban a női princípium általános jellegzetességei revelálódnak, és természetesen a festő saját lényének minden képén felbukkanó jellemrajza ölt testet: gáláns, széptevő alkatának feminin vonásai, túlfinomult, groteszkbe hajló nárcizmusa, szenvelgő tetszeni akarása.
A nő áradó, szemlélődő létezése a lekerekítettség érzetében, az ismétlődő íves formák - a kép egészén végigvonuló - sorozatában is kifejeződik.
A két kar által kijelölt kör, s benne a dekoltázs koncentrikus vonala,
az arc hangsúlyos kerekdedsége, a tobzódó hajkorona és a fotel ívelő formái egyaránt a nőiességhez kötődő formai alapvonás, a lekerekítettség hordozói.
A jobb kéz rafinált érzékisége, a vállhoz emelt kar vénuszi mozdulata
csak látszólag a magába feledkező, elgondolkodó modell akaratlan gesztusa. Valójában a kacér nőé, aki csupán színleg önfeledt, valójában tudatában van kihívó, ingerlő mivoltának. Szemérmesen félre pillant, s ezzel mintegy felszólítja nézőjét az önfeledt, gátlásokat ledobó vizsgálódásra. A bal kezében tartott tükör jellegzetes női attribútum, a külvilágnak szóló szépítkezés kelléke, a Gulácsyra oly jellemző nárcizmus eszköze. Mindemellett persze a művészet örök szimbóluma is, hisz tükröződő felületén új, magába záródó világ születik, s mint a festő a vásznon, síkká transzponálja a háromdimenziós világ tünékeny élményét.
Az ihlető hagyomány
A nyugodt, csendes, időtlenséget sugárzó hangulat, a tradicionális beállítás
és a redukált, szűk regiszteren szóló kolorit a rokokó festészet jól ismert remekműveit idézi, az egymásba finoman átúszó foltok, a lazúros és tömör ecsetvonások lüktetése és a rajzos bekarcolások azonban Gulácsy karakteres művészi kézjegyei: segítségükkel olyan érzéki függönyt borít a látvány külső burka elé, mely a kezében tükröt tartó lány képét elemeli a valóság köznapi világától.
Az életmű ismeretében nem meglepő az a szoros formai és tartalmi kapcsolat, mely képünket a művészettörténet tradicionális kánonjához köti.
A beállítás, a kivágat, az alak és a háttér kapcsolata,
valamint a jobb oldalra félrehúzott - az elrekesztés-feltárulkozás színpadias gesztusát hordozó - vörös kárpitfüggöny egyaránt az arcképfestészet
klasszikus európai hagyományába illeszkedik. Gulácsy festményei és írásai jól megragadhatóan közvetítik számunkra alkotói hitvallásának történelmi- és stíluseszményeit, sőt számos korabeli fotó teszi nyilvánvalóvá szinte bizarr vonzódását az elmúlt századok letűnt, idealizált atmoszférája iránt. A Karosszékben ülő lány leginkább a XVIII. század klasszikusait idézi: stiláris jegyei elsősorban Watteau és az angol portréfestők, Joshua Reynolds és Thomas Gainsborough műveivel rokoníthatók, de sok tekintetben Goya alkotásaihoz is közel állnak. Gulácsy esetében ezek a formai idézetek - stílusának számos karakteres vonásához hasonlóan - a jelen gyötrő realitásától való elszakadást szolgálják, kilépést a jelenségvilágból, elemelkedést a konkrétumtól. Így válik kezében a műtörténeti analógiák látszólag sematikus felidézése a belső emóciók, a lelki tartalom kifejezésének eszközévé: Gulácsy kezében ez is csupán álarc, melynek segítségével kendőzetlenül szólhat önmagáról. Írásaiban több alkalommal idézi Oscar Wilde gondolatát, mely megvilágítja művészetének egyszerre rejtőzködő és feltárulkozó alapvonását: "Az ember legkevésbé önmaga, ha saját személyében beszél. Adjatok neki álarcot, és az igazat fogja mondani."
Találkozás a képpel
Gulácsy monográfusa, Szíj Béla a következő szavakkal méltatta a most elemzett festményt: "A valószerűbb létnek, az érzékletesebb és határozottabb testi formálásnak egyik legszebb példáját találjuk azon a festményen, amelyen reneszánsz portrékra emlékeztető módon tájképi háttér előtt jelenik meg a sugárzó szépségű fiatal leány. Bár a művész a hús-vér test érzéki szépségét ünnepli itt, mégis megőrzi a szellemi, esztétikai mondanivaló elsőbbségét. Lehetetlen észre nem vennünk emberben, tájban, környezetben a lírai átköltő erőt." Az első tudományos igényű Gulácsy-monográfia írója, Szabadi Judit a most bemutatott festmény tavalyi kiállítása kapcsán idézte fel első találkozását a Karosszékben ülő lánnyal. Az idős Keleti Artúr, a festő talán legjobb barátja kísérte el őt még a hatvanas évek folyamán Gulácsy legendás gyűjtőjéhez, Smetana Ernőhöz és feleségéhez."Mikor az idős házaspárhoz becsöngettem, valójában nem tudtam, hová kerültem. Csak annyit, hogy van eredeti Gulácsy képük. Amint beléptem a házba, már az előszobában megtorpantam, ahol ott függött az Álom a háborúról avagy A halál sziklája című kép, ez a drámai erejű vízió, amit éppen az I. világháború kitörése és a nyomában támadt patologikus jellegű megrendülés lökött a megbolydult szellemű festő képzeletéből a felszínre
Lassanként úgy éreztem magamat, mintha egy elvarázsolt kastélyba kerültem volna. Újabb ajtók, újabb rejtekek, újabb különösen becses, kiemelkedő értékű művek! Gulácsy Lajos szellemisége ott élt valamennyi szobában
Amikor a villában kinyílt az utolsó ajtó, az fedte el eddig a legnagyobb meglepetést keltő műveket. Egy helyre került egy Krisztust ábrázoló festmény és a Karosszékben ülő lány (Bálozó nő), olyan képek, amelyekről soha nem olvastam, soha nem hallottam, amelyeknek nem ismertem a rokonait, amelyekkel talányként szembesültem.
A szép nőt aranyló toilettjében, hajába tűzött virággal és felékszerezve úgy ábrázolta a festő, mintha egy színházi páholyban ülne, melyet borvörös függöny szegélyez, bár az elkeskenyedő ujjú, elegáns kezében tartott tükör
és a neobarokk fotel éppúgy ellentmond ennek, mint a szabadba nyíló háttér. A tájkép légies káprázatként vetül a pompás testű bálozó nő mögé,
és ebben már rá lehetett ismerni a mesterre, hiszen az almazöld égen
a rózsapírban fürdő felhők Gulácsy kedvenc "rokokó" színeit idézték,
melyeket oly gyönyörködve fedezett föl Watteu festészetében."
A költők festője
Vannak művészek, kik szinte gyönyörűséget lelnek abban, hogy alkotásaikkal gáncsot vessenek a feléjük közeledő nézőnek. Csak annak engednek utat, aki igazán felkészült az élményre, akit érzékenysége, szenzibilis lelki alkata és empatikus képessége méltóvá teszi a teljes kitárulkozásra, a mű teremtőjével létrejövő intim érzelmi közösségre.
Számukra azonban egy sajátos, öntörvényű, csupán a kiválasztott kevesek számára feltáruló rejtett és titokzatos dimenzió nyílik meg. Személyes, meghitt találkozás ez a mű alkotójával, mely persze végső soron a nézőt, mint minden igazi lelki katarzis, önmaga belső világának addig nem ismert, mélyen fekvő, sokszor tudattalanul elfedett rétegeivel szembesíti. Gulácsy alkotásai tökéletes példák erre a nehezen megérthető, keveseknek kibomló, de azoknak teljes valójukat megragadó, megrázó művészetre.
Műveivel olyan szorosan fonódik egybe személyiségének titokzatos,
sejtelmes belső világa, hogy csupán ezen keresztül, ennek ismeretében tehetünk kísérletet képeinek megragadására. S éppen mert minden műve személyes vallomás, a művész - mintha félne lelkének belső titkait avatatlan kezekbe adni - tudatosan rekeszti el a megértéshez vezető gyors, könnyen járható utakat.
Nem véletlen, hogy első méltatói szinte kivétel nélkül művészek voltak:
a lélek finom rezdüléseit érzékenyen követő írók és költők,
akik ösztönösen rátaláltak a megértéséhez vezető utakra, melyek bár kevesek által bejárhatók, de annál mélyebb és megrázóbb élményeket ígérnek.
Molnos Péter