Irodalom
Vörös Géza (1897–1957) kiállítása. Magángyűjtők Galériája – Blitz Galéria, Budapest, 1997.
Merítés a KUT-ból VIII. Vörös Géza (1897–1957) festőművész emlékkiállítása. Haas Galéria, Budapest, 2004.
A csábítás fegyvere. Divat, stílus és öltözködés száz év magyar festészetében. Szerk.: Molnos Péter, Kieselbach Galéria, Budapest, 2018.
Csordás Lajos: Kilátás Mandolinnal. Budapest, 2020/11., 18–19.
René Magritte brüsszeli polgárként élte észrevétlen életét, elegáns felöltőben és nyakkendőben, és csak műtermi magányában forgatta ki – a párizsi szürrealisták inspirációjára – saját sarkából a hétköznapi valóságot. Öregkorában festette meg a mára popkulturális ikonná váló Az ember fia című önarcképét (1964, magántulajdon), amelyen egy lebegő zöld alma takarja el a keménykalapos, felöltős, piros nyakkendős figura arcát. „Örökké ez történik” – fűzött magyarázatott Magritte a képéhez. Majd így folytatta, egyetemes értékűvé tágítva a mű mondanivalóját: „Minden, amit látunk, elrejt valami mást, és mi mindig azt akarjuk látni, ami el van rejtve a látott által.” A pesti bohém művész, Vörös Géza is felvette keménykalapját és kockás felöltőjét, ő is nyakkendőt kötött, mint később szürrealista kollégája, majd teljes utcai öltözékben beállt pózolni saját lakásában. Mintha egy szelfit készítene indulás előtt. Egyszerre rejtélyes és elgondolkodtató figurája kitakarja a bútorok és festmények egy részét. Nem kérdés, hogy nemcsak Vörös Géza legismertebb alkotása, de a magyar art deco egyik emblémaszerű főműve is.
Vörös Géza úgy mutat meg mindent, hogy közben chaplines arckifejezése mögött a magritte-i rejtélyeket keressük. Molnos Péter írta a festményről A csábítás fegyvere című divattörténeti könyvben: „A tökéletes, szinte provokatívan ható frontális beállítás, a szenvtelen, időtlenséget sugárzó arckifejezés és a hangsúlyosan elegáns, társasági eseményre és nem otthoni tartózkodásra utaló ruházat együttesen eredményezi meghökkentő hatását: a néző mintha egy tükör szemszögéből látná az indulás előtt álló festő alakját. Egy utolsó pillantás, a diszkréten kockás zakó, a vakító fehér ing és a fekete nyakkendő dekoratív együttese és a keménykalap: az elegáns, álmodozó tekintetű művész készen áll arra, hogy kilépjen az otthon meghitt kulisszái közül, és eljátssza szerepét a társasági élet színpadán.” Az ars poeticaként is olvasható kép összegző vallomás arról a művészszerepről, amelyet Vörös képviselt: arcát nem zöld alma takarja el, de rejtélyesen vonásai nem árulnak el érzelmeket, elfedik belső lényét.
Vörös a két világháború közötti polgári bohém festők szűkös, de vidám pesti csapatába tartozott. Nappal újlipótvárosi műtermében dolgozott, az estéket a Fészek Klub asztalainál töltötte kártyázással és karikatúrák rajzolásával. (Nemcsak a Fészek-bálok meghívóit készítette, hanem a művészklub szellemes, azóta megsemmisült freskóit is.) Tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, valamint Kernstok Károly és Fényes Adolf szárnyai alatt végezte, majd megfordult a szolnoki és a nagybányai művésztelepen, az 1930-as évek során pedig Szentendrén is. Legnagyobb hatást – saját bevallása szerint is – a párizsi élmények gyakorolták rá, ahol Kees van Dongen, Foujita, Modigliani és Matisse műtermét látogatta. Az École de Paris és az art deco rajzos érzékenységével megfogalmazott műveivel, csendéleteivel, enteriőrjeivel és feleségéről festett képmásaival rendszeresen szerepelt a fővárosi modern kiállítóhelyeken az Ernst Múzeumtól a Tamás Galériáig, a Nemzeti Szalontól az Alkotás Művészházig. A vészkorszakot vidéken bujkálva élte túl, a szocreál legsötétebb éveit pedig művésztelepekre menekülve. Korai halála után a Műcsarnok kamaratárlata mutatta be életművét 1961-ben.
A Vörös Géza-i univerzum egyes elemei a – többnyire az Újpesti rakpart 6. szám alatti műteremlakásában készült – festményeiből rakhatók össze. A zöld kárpitú bieder szék feltűnik más festményeken is, például a Műtermi csendélet Picasso könyvvel (1928 körül, magántulajdon) asztala mögött vagy az Önarckép tükörben, festőállvánnyal és modellel (1933, magántulajdon) hátterében. A türkizszínű fal bal oldalára akasztott madaras-virágos szőttes nagyobb méretekben – a zsebekbe tűzött fotókkal együtt – megnézhető a Csíkos blúzos nő szobában című csendéletes enteriőrben (magántulajdon), az íves támlájú székkel együtt. A párkányon álló fehér-kék mázas népi kerámiakancsót ott találjuk az 1929-es Art deco műterem (A piros könyv) című aktkompozíció előterében is. Ha ez utóbbi képet összenézzük a Kalapos önarcképpel, akkor azt találjuk, hogy ugyanannak a szobának a két szomszédos falát látjuk, középen a neobarokk asztalka a székkel, alatta a török mintás szőnyeg, mellette pedig a kerevet. A Műteremben című temperakép (1920-as évek vége, magántulajdon) alapján pedig megállapítható, hogy a jobb alsó sarokban bekandikáló farkasfogas szőnyegnél már a lakás műteremrésze kezdődött. Vagyis az a képfelület, amelyben Vörös Géza kalaposan megfesti magát, épp a festmény síkjának fogható fel.
Lázár Béla az Ernst múzeumbeli 1929-es kiállítás katalógusának előszavában pontosan megragadta a fiatal, Párizst megjárt festő rajzos karakterű stílusát: „Vörös gyöngéd harmóniákat ad, tiszta színeket és finom vonalhálózatot. Képzelete vonalon épül fel, olyan hullámzó, lágyan onduláló vonalon, melybe belefoglalja alakjait. Ez a vonalvezetés a szemet gyönyörködteti, határozott, biztos, éles kontúrokkal fogja körül tárgyait, s ezen belül lapos színeit. Emlékeztet a görög vázákra, de nem utánozza őket. […] A plasztikai erőt kerüli, hogy a síkszerűség éreztetésével statikai hatásokat érjen el. Gazdag dekorativitás jellemzi műveit.” Vörös életműve feledésre ítéltetett a második világégés után. Kevés képe vészelte át a két világháború közötti festészetet mereven elutasító évtizedeket. Szó szerint fel kellett fedeznie a rendszerváltás után újraéledő műkereskedelemnek. Az azóta előkerült puzzle-darabok egy olyan következetes művész képét vetítik elénk, aki a körülötte fellelhető tárgyakkal népesítette be japánosan síkszerű, rajzos festészetének enteriőrökbe zárt mikrokozmoszát. Ennek az art deco életműnek az összegző, magritte-os, emblémaszerű főműve a most vizsgált Kalapos önarckép.