"Páris! Ez az egyetlen mekkája a bűnnek meg a világosságnak!" - írta 1894-ben lelkesülten Hollósy Simon Esztegár Lászlónak. A nagybányai alapító mester sosem jutott el a "művelt világ központjába", szemben oly sok művésztársával, köztük Karlovszky Bertalannal is, akikkel egykor együtt kezdték a müncheni akadémiát. Karlovszky a müncheni években a magyar kolónia nagy reményű tagja volt, ekkor festett róla kitűnően sikerült portrét egyetemi társa, Gyárfás Jenő. Miután Karlovszky maradéktalanul elsajátította mestere, Benczúr Gyula stílusát, odahagyta a bajor fővárost és 1882-ben a művészeti forradalmaktól forrongó Párizsba utazott. Látván biztos rajzkészséggel megformált iskolai munkáit, Munkácsy Mihály befogadta műtermébe földijét, a szintén munkácsi születésű Karlovszkyt, aki rövid idő alatt kitűnően elsajátította mestere festésmódját is. A monumentális megrendeléseknek Munkácsy csak a fiatalok bevonásával tudott eleget tenni, akik vázlatai nyomán kivitelezték csendéleteit, szalonzsánereit és nagyszabású történeti tárgyú képeit. E korai évek együttműködését bizonyítja egy Munkácsy és Karlovszky által közösen szignált csendélet (BÁV 90. aukció). Rippl-Rónai József - aki pályakezdőként szintén e körben dolgozott - visszaemlékezései szerint Munkácsy Karlovszkyt "igen tehetséges tanítványának tartotta" (Rippl 1911, 19). Saját invencióból készült, de Munkácsyt követő szalonzsánerei rövidesen meghozták számára a sikert, "elmés és szellemes" életképeit magas árakon vette át Sedelmeyer, Goupil, Hamilton, Ernest Meissonnier stílusában megfestett kosztümös miniatűrjeit már a festőállványról elkapkodták a tehetős amerikai gyűjtők.
Külföldi sikerei itthoni hírnevét is megalapozták, s őt a magyar kritika mint a "legfranciásabb magyar festőt" üdvözölte. "Párisban kevés művésznek van olyan jóhangzású neve, mint a fiatal magyar képírónak. Egy előkelő franczia író csak nem rég is a "palette virtuózának" nevezte" - írta róla Szana Tamás 1889-ben, a jeles magyar művészeket bemutató díszalbumában (Szana 1889, 192). Évtizedekkel később a nagy tekintélyű műkritikus, Elek Artúr is úgy fogalmazott: "Ifjabb éveiben Karlovszky Bertalan neve a francia finomságot és ízlést jelentette művészeti életünkben" (Elek 1921, 77). Számos arcképének modellje a svájci-francia származású, szintén festészetet tanult Wolf Henriette volt. Itt bemutatott női arcképe ennek, a kortársak által oly annyira csodált "francia finomságnak és ízlésnek" egyik legcsiszoltabb példája. Bájjal és keccsel teli beállítását, légiesen könnyed vonalrajzát és szinezését jól jellemzik az életmű első nagyobb lélegzetű összefogalását adó kritikus mondatai: "aki a művész effajta dolgait nézi, párisi jegyet érez rajtuk. Egyrészt az előadásuk vall erre. Valami finom charme ömlik rajtuk végig. Másrészt, ahogy egy-egy alakot a festő megfigyel, beállít, vagy amint a régebbi kritika mondta: jellemez, ahogy felénk fordul egy-egy arc - magukban az alakokban és mozdulataikban oly sok vonás van, hogy a néző bizonyos párisi otthonosságot olvas le róluk" (Croniqueur 1913, 247). Karlovszky első ízben 1894 telén, immár budapesti lakhellyel szerepelt a Műcsarnok tárlatán. Franciás könnyedségű portréi hamarosan keresett portréfestővé tették idehaza. Szegfűs női arcképe jelzése szerint már Magyarországon készült, és talán azonos azzal a művel, amely Molnár Lajos "Nékám Irén kékgalléros arcképeként" említ műkatalógusában (Molnár 1939, 28). A neves bőrgyógyász szakorvos, Dr. Nékám Lajos gyűjteményében 1939-ben tizenhat Karlovszky-portré volt, köztük az 1895-ös Nő gitárral is.
A természetes és közvetlen mozdulattal a néző felé forduló fiatal modell graciőz bája, lényének egész kifinomult kecsessége a párizsi nő fogalmát jeleníti meg, megidézve ifjabb Dumas, Zola vagy Maupassant legendás nőalakjait. A "parisienne" a századvégen egy újfajta, független, művelt és testi szépségében kiteljesedő nőtípust testesített meg. Egyszerre törékeny és kacér alakja számos festőt ihletett meg, köztük a Karlovszky portréművészetéhez közel álló, brit születésű James Tissot-t is, aki egy különálló festményciklust szentelt a parisienne nagyvárosi típusának. Az itt bemutatott kék galléros nő pontosan tükrözi azt az érzékeny lírával teli rendkívüli kidolgozottságot, kecses bájjal ötvözött nagy fokú mesterségbeli tudást, amely Karlovszky első pályaszakaszának sikereit megalapozta. A figura vázát a hajszálvékony, precíz rajz adja meg. E tekintetben Karlovszky mintaképe Holbein portréfestészete volt, akit festőiskolás növendékei elé is példaként állított (Új Idők, 1900). E gazdagon hullámzó vonalhálóhoz delikát finomságú szinezés társul. Karlovszky színkultúráját kitűnően érzékelteti ez a portréja, ahol a fiatal arc ragyogását kiemelő komoly kék-fekete tónusokat a szegfűk és a fotel támlájának pirosló árnyalata ellenpontozza. A portré egységes kék-fehér-vörös hangolása az öltözet különféle anyagaihoz igazodva nyer újabb árnyalatokat. A bársony, a batiszt, a csipke és az élő virág dús, már-már burjánzóan gazdag keretbe foglalja a bájos arcot. Koloritját tekintve is kiemelt szerepet kap a festményen a legfrissebb párizsi divatot követő pazar csipkegallérra tűzött szegfű, amely hagyományosan a gonosz szellemeket távol tartó és jegyességre utaló virágszimbólum.
Révész Emese