Tágas vidéki kúria udvarán üldögélő elegáns hölgy teázik és újságot olvas. A fák dús lombozata egészen letompítja a délutáni verőfényt, de helyenként azért a nap sugarai áttörnek az ágak között és élénk rózsaszín-fehér mintázatot írnak a földre és a reneszánszot idéző árkádíves tornácra. A téma látszólag nem illik bele Fényes Adolf kritikai realista pályaképébe. A "szegényemberek festője" viszonylag ritkán ábrázolta saját környezetét, azokat a köröket, amelyekben származása és intellektusa jogán forgott. A kecskeméti főrabbi fiából szocialista festőt csinált a kritika, hiába tiltakozott Lyka Károly, hogy nem a proletár, hanem a szín és a rajz a főszereplője Fényes festészetének. Az Olvasó nővel abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a téma hangulata nem nyomja el és nem is írja át a mű stiláris kvalitásait. A mű ráadásul a mester azon kevés korai festménye közé tartozik, ahol a Fényes festészetének hátterét és bázisát adó előkelő városi miliő jelenik meg.
Az igen jómódú családból származó Fényes a neki szánt jogi pálya helyett alapos és komoly festői tanulmányokat folytatott. Székely Bertalannál kezdte 1884-ben a Mintarajziskolában, majd a Weimari Akadémián Max Thedynél ismerkedett meg alaposabban a paraszti zsáner műfajával. 1890-ben Párizs következett és a magyarok körében közkedvelt Julian Akadémia, ahol Bouguereau osztályába járt, innen azonban még két évre visszatért Weimarba és végül Benczúr pesti mesteriskolájában zárta "iskolás" éveit. Benczúrnál festette első sikeres zsánerét, a Pletykát, amivel elnyerte a Képzőművészeti Társulat díját, 1897-ben pedig egy hasonló realista kompozícióra, a Civódásra ösztöndíjat is kapott. A szegényember-sorozat tette azonban igazán elismert festővé, akit a maga műfajában a legjobbak között tartottak számon. A kritika a Munkácsy-tradíció egyik tehetséges örököseként tartotta számon és 1905-ös első gyűjteményes kiállítása a reveláció erejével hatott. Fényes rendelkezett azzal a rendkívüli képességgel, hogy úgy nemesítette meg és tette "szalonképessé" a parasztok gyötrelmes életét, hogy közben a realizmus kritikai hagyományát sem áldozta fel a giccs oltárán.
Az 1900-as évek elején ráadásul a weimari realista Fényes átadta helyét annak a plein air festőnek, akit a korabeli kritika még többre értékelt. A sötét tónusokat, a pasztózus festéket és a bitumen alapot elsöpörte a napfény ragyogása. Manapság talán ez a plein air korszak áll a legközelebb ízlésünkhöz: a szűk szobabelsők és a premier plánban ábrázolt parasztemberek helyett Fényes hangulatos kisvárosi utcákat, fényes udvarokat és ragyogó színekben pompázó figurákat kezdett el festeni. Az 1904-es Babfejtők neósokat idéző erőteljes szín-kavalkádja láttán igazat adhatunk Lykának: Fényesnél a téma valójában csak keret, a lényeg a szín és a rajz. A naturalista és kritikai realista Fényesből stilizáló plein air festő lett. Már nem érdekelték annyira a kérges tenyerek és a mély ráncok, inkább a színekre és a fényekre koncentrált. A portrészerűség, a naturalista életkép az Olvasó nő előadásmódját sem jellemzi, helyette azonban olyan rafinált szín- és fényharmóniákat kapunk, amik felülmúlják a legaprólékosabb naturalizmust is.
1905 után csak 1912-ben jelentkezett Fényes újabb gyűjteményes kiállítással. Időközben belépett a MIÉNK-be és szorgalmasan festette szebbnél szebb táj- és életképeit friss plein air modorában. Művészetének rangját mutatja, hogy Juhász Gyula és Ady Endre is elismerő szavakkal nyilatkozott róla. Juhász egyenesen Szinnyeivel, Mednyánszkyval és Ferenczyvel emlegette egy regiszterben: "Fényes Adolfnak megvan a maga világa, színe, árnya, szóval egyénisége. Szinte bámulatos mennyi festői színhatást tud kihozni..., milyen gyönyörű tónusok, ellentétes színek harmóniája!" A Ferenczy-párhuzam különösen az Olvasó nő láttán tűnik aktuálisnak, hiszen itt nemcsak az előadásmód, de a téma is kínálja az összevetést (Vörös fal, Napos délelőtt). Fényes életművén belül leginkább váci és felvidéki városképein találkozunk hasonló színekkel, tónusokkal és fényekkel. Az 1904-es Kisvárosi délelőtt még hangulatában is egészen közel áll az Olvasó nőhöz. Mindkét festmény azok közé az üdítő Fényes-művek közé tartozik, amelyek nemcsak a művészi kvalitást tükrözik, de visszaadnak valamit a jómódú, békés, századeleji, kisvárosi élet harmóniájából és derűjéből is.
Hornyik Sándor