A konzervatív újító
Kondor Béla talán a legkülönösebb alakja volt a második világháború utáni magyar festészetnek. Egyszerre újító és konzervatív, a klasszikus tradícióból merítve, de szuverén festői világot alkotva alaposan feladta a leckét azoknak, akik hittek a művészet egyszerű fejlődéstörténetében, akik egzakt stíluskategóriákba és jól megragadható irányzatokba kényszerítették volna a festészet szerteágazó jelenségeit. Már a Főiskolán kilógott a sorból, diplomázni is alig engedték, s a hatvanas évek elején több kiállítását a klerikális jelző emlegetésével zárták be. Mégis: mindig volt, mindig voltak olyanok, akik bár nem egy oldalon álltak vele, de kiálltak mellette, mert felismerték benne a korszakos zsenit. A Főiskolán az egykori moszkovita, Ék Sándor védte meg a támadásoktól, míg igazi, inspiráló mestereit Koffán Károlyban, Kmetty Jánosban és Barcsay Jenőben találta meg. Annak ellenére, hogy mindig gyanakvással nézte a sok évszázados képzőművészeti hagyományt, és ezzel együtt a táblakép primátusát is elutasító akcióművészetet, saját stílusa és jelképrendszere pedig ezer szállal kötődött a tradícióhoz, mégis a konceptuális művészettel kacérkodó „ellenoldal” fő teoretikusa, Erdély Miklós is a korszak egyik legjelentősebb alkotójának tartotta. „Kondor Bélánál avantgárdabb jelenséget én azóta sem tapasztaltam.” – mondta róla egy 1981-es interjúban. – „A belépése olyan váratlan volt, és olyan ellenállást fejtett ki első pillanatban, hogy azt most már visszamenőleg nem lehet elképzelni, ugyanakkor a programjában annyira tradicionalista volt, amit szintén nem lehet.” Erdély szerint a Kondor körül kialakult feszültség legfőbb oka abban állt, hogy a klasszikus hagyomány oldaláról indulva támadta a hatalom által uralkodó pozícióba állított két festői irányzatot: a lassan érdektelenné váló szocreált, valamint a Bernáth Aurél és tanítványaival fémjelzett posztimpresszionista formanyelvet.
Társaság a Quint-ben
Kondor „zseni-pozícióját” nem csupán senki máséhoz nem hasonlító művei, de nem mindennapi emberi karaktere is megalapozta. Erdély Miklós az idézett interjúban egykori barátja zavarba ejtő „elkomorulásait” és meglepő társasági modorát is felidézte. „Évek folyamán azt is kitapasztaltam, hogy ő magát mint egy ilyen betonszerelő proletárt tálalta, úgy is öltözött, és a beszédstílusa is ugyanolyan volt, nagyon durva. Azelőtt nem volt a művészek között szokásban, hogy ezt a proletárstílust használják, hogy a ‚baszd meg’ legyen minden második szavuk. Kondor bevezette. Borzasztó kifinomult ember volt, de így tálalta magát. Időnként kiderült, hogy iszonyú műveltsége van. Hogyha valaki csak úgy beszélt vele egyet, könnyen azt mondhatta, hogy hiszen ez egy bunkó, egy zavaros bunkó, hát úgy beszél. De ha szó volt valamiről, arról ő mindig többet tudott, mint bárki a társaságban, csak valahogy szemérmesen kezelte ezt a tudást. Egyáltalán nem szólt bele az intelligens témákba, de ha valaki valami rosszat mondott, azt csöndesen kijavította, idegesen. Aztán tovább folytatta ezt a vasbetonszerelő-stílust.”
Kondor társasági életének egyik központi helye a Budapest első, valódi olasz krémkávéját kínáló Quint presszó volt. Irodalom- és művészettörténeti szerepe ma még csupán szakmai berkekben ismert, de nem kétséges, hogy néhány évtized múlva hasonló nimbusz fogja övezni, mint a Japán, a New York, vagy éppen a Luxor kávéház emlékét. A most bemutatott Kondor-kép egykori tulajdonosa, a neves irodalomtörténész, Bodnár György a következő szavakkal emlékezett fiatalságának egyik inspiráló helyszínére: „Ha a magunk kisvilágának felidézésére vállalkoznánk, így kellene kezdenünk: volt egyszer egy Quint eszpresszó. A városháza oldalában, a Bárczy utcában székelt. Intézmény volt, tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy székelt. Kovács Pál kardvívó olimpiai és világbajnok alapította, aki bizonyára nemzeti ajándékként kapta meg, amikor szögre akasztotta kardját. A legenda szerint azért nyerte meg utolsó külföldi versenyét, hogy díjából Olaszországban megvehesse Budapest első krémkávéfőző gépét. Az intézmény jó szellemét ő alakította ki, amidőn versenyzői erkölcstanából áthozta a fair játék törvényét. A Quint lelke pedig későbbi feleségéből, Gyöngyikéből áradt, aki a szakértelem mellett családias közvetlenséggel gazdagította a cég szellemi értékeit. S Ildikót, a csinos felszolgálót ugyancsak a vívócsalád adta. Így hiába volt szegényes az eszpresszó berendezése, tárgyaiból az az elegancia áradt, amely nélkülözni volt képes a flancot. Felfedezését is csak látszólag köszönhettük a véletlennek. Az Erzsébet téren még létezett a Nemzeti Szalon, amely csodálatos kiállítás-sorozatokkal vonzotta magához a helyüket kereső alkotókat éppúgy, mint társaikat a szellemi életben. Éppen egy napos szombati megnyitó után ténferegtünk a Nemzeti Szalon lépcsőjén, alig tudván elszakadni a képektől és kiszakadni a jó beszélgetésből. Ekkor ajánlotta Czibor János kritikus – Gyöngyike akkori férje – , hogy menjünk át felesége eszpresszójába, s ott folytassuk a beszélgetést. Kondor Béla, Németh Lajos, Körner Éva, Juhász Ferenc, Nagy László és mások, valamint Czibor ‚összekötő’ barátja én, szívesen fogadtuk az invitációt, vonzott bennünket a presszótársalgás szabad dramaturgiája, s a kor szenzációja, a krémkávé. Így alakult ki asztaltársaságunk a Quintben, amelynek Czibor kivételével valamennyien néhány évtizedre tagjai lettünk.”
Egy termékeny félreértés
Bodnár György az Eötvös Kollégiumban töltött évek alatt barátkozott össze a fiatal művészettörténésszel, Németh Lajossal. Az ő révén ismerte meg Kondor Bélát, akivel kezdetben a Quint presszóban, majd a festő Bécsi utcai lakásában szinte minden nap találkozott. A most bemutatott alkotás története is szorosan kötődik e közel másfél évtizeden át rendszeresen összejáró, írókból, költőkből, szerkesztőkből és irodalmárokból álló baráti társasághoz.
A hatvanas évek elején zömmel grafikai megrendelésekből élő Kondort 1963-ban a költő Nagy László elhívta a legendás irodalmi folyóirat, az Új Írás szerkesztőségébe, hogy megkérje, hozzon számukra néhány reprodukálásra szánt rajzot a közelgő Kaffka-évforduló alkalmából. A festő hamarosan el is készítette képeit, ám az átadáskor egy kapitális félreértésre derült fény: Kondor a megrendelés elfogadásakor nem a világhírű prágai német íróra, hanem Kaffka Margitra, a Nyugat nemzedékének kiemelkedő személyiségére gondolt, így a leadott rajzokon is ő szerepelt. A munka során Kondor természetesen egyik legjobb barátjához, Bodnár Györgyhöz fordult segítségért, hiszen a fiatal irodalomtörténész éppen vele foglalkozott. A félreértés tisztázás után természetesen elkészültek a Franz Kaffkát ábrázoló grafikák is, de Kondort nem hagyta nyugodni a közben alaposan megismert, Székely Aladár delejező tekintetű fotójáról szinte mindenkit megigéző magyar költőnő személye. Beleszeretett a csupán 38 évet élt, az 1918-as nagy spanyolnátha járvány áldozataként meghalt írónő alakjába. Számos kisebb vázlat után elkészítette a most bemutatott, nagy méretű kompozíciót, amelyet évekkel később Bodnár Györgynek ajándékozott.
Féltett kincsek
A Kaffka Margit emlékére című kép Kondor egyik gyakran alkalmazott kompozíciós rendjét követi. A címadó alak az ugyancsak 1963-ban festett Darázskirályhoz hasonlóan az előtér jobb oldalára került, míg a mellképtől balra, a háttérben itt is táji és építészeti részlet tűnik fel. A korabeli fényképekről, festményekről és szobrokról ismerő arc plasztikája finom tónusátmenetekkel modellált, míg a ruha gallérja és a háttér motívumai, a padon ülő alak és a templom Kondor jellegzetes „drótozott” vonalhálójából bontakozik ki, amely utánozhatatlan finomságával Vajda és Klee műveit juttatja eszünkbe.
Kondor alakja – egyedülálló módon – már életében emblematikussá, szinte mitikussá magasodott. Legendák övezték, művésztársai már tragikusan rövid pályafutása alatt iskolateremtő mesterként tisztelték, alkotásait a hatvanas évek közepétől a műkritika részéről szinte egyöntetű elismerés övezte. Festményei, táblaképei csupán elvétve bukkannak fel a műkereskedelemben, életművének kiemelkedő darabjai jeles magángyűjtemények és a Magyar Nemzeti Galéria legféltettebb kincsei közé tartoznak. Ritka alkalom, mikor egy, a mostanihoz hasonló kvalitású és méretű remekmű bukkan fel, s enged betekintést e rendkívüli életműbe.
Molnos Péter
IRODALOM
Németh Lajos: Kondor Béla. Budapest, 1976.
Bodnár György: Keresetlen öntudatosság. Forrás, 1977/7–8. 29.
Kondor Béla (1931-1972) oeuvre-katalógus. MNG, Budapest, 1984.
Erdély Miklós Kondor Béláról (részlet egy 1981 körül készült magnófelvételből). (http://www.c3.hu/scripta/beszelo/99/01/28erdel.htm)
Rényi András: „Kicsit úgy nézte ezeket a dolgokat, mint a tyúk a piros kukoricát…”. Műút, 2013/37. 50–59.
Bodnár György: Előleg személyes tartozásaimból. (http://dia.pool.pim.hu/xhtml/_szakirodalom/juhasz_bodnar_eloleg_szemelyes_tartozasaimbol.xhtml)