Natalja Szergejevna Goncsarova világhírű művész, az orosz avantgárd egyik legendás alakja. A két világháború között neve a párizsi Orosz Balettel fonódott össze, festői munkásságát igazán csak a háború után fedezték fel, ekkor azonban szinte egymást követték a jelentősebbnél jelentősebb gyűjteményes kiállítások (néhány éve például a párizsi Centre Pompidou mutatta be munkásságát). Ma már a világ legnagyobb múzeumai is féltett kincsként őrzik a "Goncsarovákat", művei megtalálhatók többek között a londoni Tate Gallery-ben, a Victoria and Albert Museum-ban és a New York-i Guggenheim múzeumban is. Goncsarova és férje Larionov legalább olyan meghatározó művészei voltak az orosz avantgárdnak, mint a náluk jóval ismertebb Tatlin, vagy Malevics. Pályatársaikhoz hasonlóan ők is gyorsan elsajátították a nyugati ábrázoló művészet stiláris újdonságait, de céljuk mindenekelőtt egy olyan modern orosz művészet megteremtése volt, ami felveszi a versenyt a Nyugattal, de az oroszok számára is közérthető marad.
Goncsarova a nyugati avantgárd formai törekvéseire építve akarta megújítani az orosz művészetet. Vagy másképpen fogalmazva: Goncsarova az orosz népi hagyományban, a falusi kézművességben és a populáris grafikában olyan értékeket fedezett fel, amelyek túlmutattak a nyugati művészet "majmolásán". Az oroszok az 1900-as évek elején gyakorlatilag "párizsi" tempóban haladtak az ábrázoló művészet forradalmasításának útján, s ebben Goncsarova és Larionov igen jelentős szerepet játszott. Goncsarova először az Aranygyapjú folyóirat kiállításain találkozott Cézanne, Van Gogh és Gauguin műveivel és hamarosan a posztimpresszionizmus lelkes hívévé vált. Részt vett a szimbolista Kék Rózsa csoport tárlatain is, de nemsokára már a kubizmus és a futurizmus eredményei izgatták.
A nyugatos, kubofuturista Káró Bubi társaság művészetképével azonban Larionovval együtt már nem tudtak azonosulni. Mindketten fontosnak tartották azt, hogy orosz művészetet csináljanak, így 1912-ben létrehozták a Szamárfarok csoportot, amihez később Malevics és Tatlin is csatlakozott. Itt végre lehetőségük nyílt arra, hogy a primitivizmus égisze alatt a magas művészet számára felfedezzék a tradicionális orosz műfajokat: az ikonokat, a lubokokat (színes népi fametszetek) és a kamennaja bábákat (asszonyokat ábrázoló népies kőszobrok). (Larionov és Goncsarova szenvedélyesen gyűjtötte az ikonvázlatokat és a népi metszeteket, amelyekből 1913-ban kiállítást is rendeztek.)
Goncsarova számos ikonos kompozíciója közül is kiemelkedik kvalitásával és formai gazdagságával a Jelenetek Szentek életéből. Az ikonosztázak mintáját követő, kilenc képből álló festmény az ikonok szakralitását megőrizve egyszerre "hódol" Keletnek és Nyugatnak. Nyugatról szemlélve a tiszta, keveretlen, fauve színekre, a "kubizáló" drapériakezelésre, valamint az üdén primitív tematikára és téralkotásra figyelhetünk fel. Keleti szemmel viszont a lubokok és az ikonok populáris szintézisében gyönyörködhetünk. A szakrális téma a lubok populáris köntösét ölti magára, azt a formát, amiről Sevcsenko a neoprimitivizmus kiáltványában a következő találó szavakat írta: "A lubok szépsége egyszerű és gonoszság nélküli, a primitivizmus szigorúsága, a konstrukció mechanikus pontossága, a stílus nemessége és a jó szín." (idézi: Gellér, 1980, 103.) Goncsarova festményén nem csak a szentek (nyugati szemmel sajnos távolról sem közismert) életéből vett történetek nemesen egyszerű ábrázolására csodálkozhatunk rá, szemünk a dekoratív táblák szecessziót és primitivizmust egyesítő stilisztikai bravúrján is megakadhat. E tekintetben művünk felülmúlja legközelebbi analógiájának, a Szent Borbála vértanúságának színvonalát is. Ráadásul, amíg a Szent Borbála elsősorban a populáris orosz művészet egyszerű formavilága előtt tiszteleg, addig a Szentek életének figurái a nálunk talán ismertebb német expresszionizmus alakjaival is párhuzamba állíthatók. A díszítőmezők állatalakjai például ugyanolyan dinamikusak és nagyszerűek, mint Franz Marc lovai. Az egyszerű, mégis lendületes formák és a rejtélyes szakrális történetek mellett azonban mindenekelőtt a festmény gyönyörű, tiszta színei ragadják magukkal a nézőt.
Hornyik Sándor
Analógia:
Natalja Goncsarova: Szent Borbála vértanúsága, 1913 előtt. Tretyakov Képtár, Moszkva.
Natalja Goncsarova: Menekülés Egyiptomba, 1910 körül. Ismeretlen helyen.