Pécsi modernek között
Gábor Jenő az 1910-es évek első felében tanult a Képzőművészeti Főiskolán, majd rajztanárként helyezkedett el. Mikor visszatelepült 1919-ben szülővárosába, találkozott az avantgárd művészet új szellemiségével, hiszen Pécs a fővárosból és a környező országokból szétszéledt avantgardisták gyűjtőhelyévé vált. A kubizmus tömbformáinak cézanne-i tapasztalata, az expresszionizmus formatorzításai, a neoklasszicizmus háromdimenziós modellálása és az art deco mondén modernsége mind hatott festészetére. Szerteágazó baráti köre révén közvetlen kapcsolata került a Bauhaus összművészeti gondolkodásmódjával, de pontosan ismerte a modern zene és a jazz korabeli törekvéseit is. Az első világháborút követő egy-két évben a vitatott státuszú Baranya-megye központjában, Pécs városában a modern művészet forrongó otthonra lelt. Bár a forradalmi lendület idővel alább hagyott, a modern művészeti szellemiség továbbra is meghatározó maradt – az itt élő Gábor Jenő életművében is.
Jazzkorszak Magyarországon
A pécsi Magyar Király étterem kerthelyiségében 1925-ben már minden este egy Jazz Band szórakoztatta a tengerentúli modern zenére vágyó hallgatóságot. A korábban is ismert, egzotikus különlegességnek számító afrikai zene, cake walk tánc és ragtime után ekkorra már a jazz is meghódította a hazai közönség szívét. Az erénycsőszök ugyan ostorozták, például a Pécsi Lapok konzervatív kritikusa, aki szerint: „A mi korunk a jazz-band, a kokain, az ópium, a betegesen tarka élénk izgató szinek és narkotikumok kora”. A hivatalos körök felléptek a jazz terjedése ellen (féltve a magyar és a cigány muzsikát), de a modern szellemiséget nem lehetett visszaerőltetni már a palackba. Gábor Jenő nem csak a mondén parti hangulatot, hanem – zeneértő emberként – a jazz muzsika különös szépségét fogalmazta meg most vizsgált, kubizáló, art deco kompozícióján. Legfelül fekete ifjú játssza a blues-t bendzsóján, mögötte öltönyös afroamerikai zenész veri a dobokat, bal oldalt egy szaxofonos és egy gitáros fehér férfi csatlakozik hozzájuk, miközben az előtérben a bubi frizurás modern zongoristanő tekint ki a nézőre a billentyűkön járatva ujjait.
A párizsi Jockey-ban
Gábor Jenő nemcsak a pécsi vendéglők, a gramofonlemezek vagy a rádiók – bőséges – kínálatában hallgathatta a jazz muzsikát a 20-as években. Mikor 1926-ban Párizsban járt, rendszeresen rajzolt vázlatokat zenés klubokban. Erről egy újságíróbarát korabeli tudósításából értesülünk, aki maga is ellátogatott a pécsi művészek által kedvelt párizsi Jockey szórakozóhelyre: „Jockey! Kerüljünk beljebb. Szűk kettős ajtó, belül az ajtó mellett balról bar-buffet, ruhatár, jobbról zongora, jazz-band, gitáros. A »jazz-bandes« természetesen néger. A terem, mely sűrűn, telisteli van asztalokkal, székekkel, padokkal maximum 8 négyzetméternyi. Ha belép az ember, a legelső mit észrevesz; őrült lárma, zene (azaz zene??) borzalmas cigarettafüst, őrületes zsúfoltság; s csak azután kezd lassan disztingválni. A közönség a lehető legvegyesebb: franciák, angolok, oroszok, osztrákok, amerikaiak, japánok, négerek, kövérek és soványak, fiatalok és öregek, pénzesek és kitartottak, undorítóan csúnyák és nagyszerűen kifestettek – és természetesen egy asztalnál összezsúfolva pécsiek is.
Több hölgy, egyetlen férfiú, ki állandóan skizzel, megfigyel, mosolyog, megint skizzel – szóval kitalálható: Gábor Jenő festőművész vagy familiáris nevén a »Jence bácsi.« A hölgyek?: Gábor Jenőné ki alig győzi megfigyeléseit elég gyorsan a mellette ülő Opritzia Mizzi zongora tanárnőnek »leadni«, szemben velük egy csodálkozó fej, mely hol szörnyülködik, hol meg ámul: Lászlóné; egy sovány fekete ruhás, fekete hajú egyiptomi profil, arrogáns s fölényes monoklival: Klein Márta divattervező (…). Üdvözlések, helyszorítás, traccs... és végül kissé körülnézhetünk. A helység egy év óta, mióta nem jártam ott, alig változott, (…) e »területen« vagy 25 táncos (?) pár szorong, összetapadnak, egymást lökik, tolják, rázzák magukat, mintha idegsokkos volna valamennyi, s izzadnak mintha mindezt napszámba avagy órabérbe kiszámítva dolgoznák le; szóval a »charleston«-t járják. A zenészek szürke selyemingben, a néger jazz-band-es bele-bele bőgi a taktust minden lármát túlharsogva, a vendégek folyton érkeznek mindig újak; a falakon a legzagyvább összevisszaságban azaz »legmodernebb rendezésben« plakátok, eredetiek és reprodukáltak, karikatúrák, mindenféle s fajta modern »izmus«-hoz tartozó rajzok és festmények, keresztül-kasul, kuszán.”
Boulevard Montparnasse 146.
Gábor Jenő art deco periódusában készült zenész-kompozíciói a jazzkorszak legőszintébb, legértőbb dokumentumai közé tartoznak. Egyedül a termékeny Scheiber Hugó fekete trombitásaihoz hasonlítható az a felfokozott érdeklődés, ahogy Gábor az afroamerikai zenekarok felé fordult, de őt nem csak a karakterisztikum érdekelte, hanem a zenei esztétikum is. A Színházi Élet egyik 1928-as számából ismerjük nagyobb, azóta lappangó kompozícióját (A párizsi Jockey-ban), aminek hátterében, a mulatozó társaság fölött a most vizsgált festményről ismerős jazz band variációja látható. Ennek köszönhetően nem kérdéses, hogy mindkét esetben a Boulevard Montparnasse-on található Jockey-ban járunk, abban a geometrizált indián festéssel dekorált kis klubban, ahol a pécsi modern művészlelkek rendszeresen összegyűltek, hogy az italok mellett élvezhessék a modern muzsikát. A hely Raith Tivadar montparnasse-i kávéházkalauzában is helyet kapott, érzékeny leírása alapján magunk elé tudjuk képzelni az egykori mulatót: „Legjellemzőbb és leghangulatosabb helye a Montparnasse-nak azonban a Jockey. Természetesen ez is dancing, mert ma Párisban mindenütt, ahol egy lépésnyi kis hely van, táncolnak. A Jockey nem más, mint egy nagyobb szoba, amelyben egy csomó hosszú asztal van s az asztalok között annyi hely, amelyen normális körülmények között 3–4 ember ép hogy elfér. De a helyiség kitűnő madagaszkári dzsezbendje nem kíméli magát s a sodró muzsika ütemére 20–30 pár is szorong a kis tenyérnyi »parkett«-en, ahol tánc címén alaposan összenyomkodják egymást. A falakat rikító plakátok borítják, a levegőt vágható sűrű füst pótolja, a táncközökben »művésznők« lépnek fel, ó nem a dobogóra, igen itt nincs is, hanem csak az asztalok között...”
Rieder Gábor