Ligeti Antal a későromantikus magyar tájképfestészet egyik legjelentősebb képviselője, s egyben a magyar orientalista tájképfestészetnek is legnagyobb mestere. Kolozsvári kereskedősegédként kezdett érdeklődni
a festészet iránt, első inspirálója a többnyire Erdélyben működött Szathmári Pap Károly, aki később bukaresti udvari festő és fényképész lett. Ligeti 1845-ben gyalog indult neki Itáliának, s már ekkor megismerkedett Markó Károllyal Firenzében, aki rendszeres tanulásra buzdította. Ligeti bejárta fél Itáliát, s még abban az évben Münchenbe indult. A bajor fővárosban keveset tartózkodott, mert hírül vette, hogy Markó szívesen tanítványául fogadná,
s így egyből visszatért Firenzébe. 1845 és 1848 között volt Markó tanítványa, 1848-49-ben honvédként harcolt, 1849-50-ben ismét Itáliában dolgozott és utazgatott. 1851-ben arcképfestőként tevékenykedett Sopronban és Pesten, majd Károlyi István gróf vette magához Fótra. Fóti évei alatt festette legkorábbi magyar tájképeit, a korabeli kritika szerint olaszos ízléssel, ami alatt nyilván Markó Károly erős hatására kell gondolnunk.
1854-58-ban gróf Károlyi István támogatásával Itáliában és a Közel-Keleten tett nagyobb utazást. Bejárta Szicíliát és a Szentföldet, Jeruzsálemben, Názáretben, Bethlehemben, s a Libanon hegyén készített vázlatokat. 1860-ban Pesten telepedett le, rendszeres résztvevője volt a Műegylet, majd később a Képzőművészeti Társulat kiállításainak, 1868-tól pedig a Nemzeti Múzeum képtárának lett kurátora, s mint ilyen sok fiatal magyar művész (Mészöly Géza, Paál László, Tölgyessy Artúr) indulását segítette. Atyai támogatója volt Munkácsy Mihálynak, aki később rendszeres levelező viszonyban állt a szeretett "Ligeti bácsi"-val. Ligeti az 1860-as évektől már csak Magyarországon utazott, régi itáliai élményeit vázlatkönyvei alapján dolgozta föl az 1870-80-as években.
Ligeti Antal életművét 1938-ban egy oeuvre-katalógussal kiegészített monográfiában dolgozta föl Rapaics Judit. A katalógusban közölt képcímekből világosan kirajzolódik, hogy Ligeti milyen helyszíneken járt, s hogy az egyes motívumokat honnan ábrázolta. Sajnos, több olyan itáliai tájra utaló címmel is találkozunk, melyek esetében nehéz elképzelnünk, hogy pontosan hol készült alkotásokra utalnak. A jelen esetben is egy olyan tájat látunk, amely minden bizonnyal a Nápolyi öböl környékén fekvő vidéket ábrázol. A csipkézett, öblökkel és félszigetekkel tagolt, meredek sziklafalakkal a tengerbe szakadó partvonal éppen arra vidékre jellemző. Ligeti rengeteg képet festett Capri szigetén, s a közeli Nápoly környéki partokon is. Ezek a helyszínek nemcsak festői értelemben tekinthetők izgalmas és inspiráló környezetnek, hanem turisztikailag is.
Capri szigete a 19. század második felétől válik kedvelt tengeri üdülőhellyé. Nemcsak utazók, de művészek is szép számmal keresik fel. A magyarok közül Haan Antal életének utolsó majd húsz évét itt éli le, megfordul itt Valentiny János, s a 20. század elején Csontváry Kosztka Tivadar is. 1853-ban a német Ferdinand Gregorovius tollából már részletes útikönyv születik a szigetről, mely kötet 1867-ben 18 képpel illusztrált díszkiadásban jelenik meg. A képeket a Ligeti festészetére is hatással lévő müncheni Karl Rottmann tanítványa, Karl Lindemann-Frommel készítette. Rottmann tájképfestészetére a csaknem madártávlati perspektíva, a tágas horizont, a szinte lakatlanként bemutatott tájak jellemzik, ezek a tájak azonban történetileg jelentős helyszínek.
A múlt, a történelem sajátos, tájképfestészeti interpretációja figyelhető meg Ligeti festészetében is. Mindig történelmileg, vagy kultúrtörténetileg fontos helyszíneket keres föl, a történeti emlékeket azonban szinte elrejti festményei hátterében, középterében. A főszereplő nála is a természet, sőt elsősorban a maga végtelenségében és határtalanságában fölfogott természet.
Talán ez a tágasság, a tekintet szabad szárnyalása, s a kidolgozás igényessége teszi Ligeti tájképeit mind a mai napig oly kedveltté a gyűjtők körében.
Bellák Gábor