Ma is találónak tűnnek Markó Károly tájfestészetét illetően egy neves firenzei kritikus 1840-ben papírra vetett sorai: "A nagyszerű részletek, a változatos lombok, az áttetsző felhők, a csodálatos fényjátékok, s az a bámulatos képesség, amellyel a művész a természetben csak pillanatokra felvillanó hatásokat is meg tud ragadni, a színfoltok ragyogása, az ecsetkezelés tökéletessége, mellyel a fák, a kövek, a virágok legapróbb részleteit is képes megörökíteni, a pára, a napfény, a szivárvány élénk és lebegő színei - varázslatossá fokozzák e festményeket." (A. M. Izzuniát idézi Bodnár, 1980, 32.) Anton M. Izzuniát a Firenzei Akadémián kiállított Markó festmények bűvölték el, amelyeknek címeit is megőrizte a hagyomány: Nyári zivatar, Naplemente, Szivárvány.
Mivel Markó Firenzében kezdetben még római vázlatai alapján dolgozott, az Akadémián bemutatott Szivárvány című festmény hangulatában, tónusában és kompozíciójában igen közel állhatott, az 1838-ban még Rómában festett Szivárványos tájhoz. (Mindkét kép provenienciája ismert, így azonosságuk kizárható. Az oeuvre-katalógus szerint a Szivárványos táj a Gersthoff-Halm család birtokában volt és egy bécsi aukción cserélt gazdát 1904-ben, a Szivárványt pedig egy amerikai szobrász vette meg, majd egy bostoni gyűjtőhöz került.)
Markó 1838-ban egészségügyi okok - (hipochondriára hajlamos) szervezete nem bírta a mocsaras vidék fülledt klímáját - miatt elköltözött Rómából, de a Róma környéki táj, a Tivoli vadregényes zugai és a Campagna Romana bukolikus ligetei élete végéig legkedveltebb témái maradtak. Markó talán azért is szánta rá magát a költözésre, mert ezt Rómában megjavult anyagi helyzete is lehetővé tette számára. Új lakhelyére, Pisába addig Bécsben élő családja is követte a mestert. Öt év múlva ismét egészségügyi okok késztették újabb költözésre Markót, csak Firenzében talált megfelelő szemorvosra, aki egyre romló látását javítani tudta. A financiális okok azonban ezúttal is közrejátszhattak, hiszen Markót épp költözése évében, 1843-ban választotta tagjai közé a Firenzei Akadémia.
A 19. század első felének legnevesebb magyar tájfestője több mint tíz évet töltött Bécsben, de már két év után az lett a legfőbb vágya, hogy Rómába utazhasson. Saját szemévek akarta látni azt a tájat, amit már Claude Lorrain és Gaspard Dughet képeiről oly jól ismert. Az igen művelt, hét nyelven beszélő és zeneértő Markó érett fejjel, negyvenévesen jutott el az Örök Városba, ahol a németajkú festőkolónia megbecsült tagjává vált. A Piazza Spagna tövében a Via Marguttán bérelt magának műtermet, ahol nemcsak a Rómába látogató magyarok fordultak meg, hanem a római művészkolónia olyan meghatározó alakjai is, mint a bécsi festők doyenje, Joseph Anton Koch és a klasszicizmus egyik legjelentősebb szobrásza, Berthel Thorwaldsen. Markó korabeli megbecsültségét jelzi, hogy a híres Thorwaldsen-gyűjtemény ma is öt tájképét őrzi. Pulszky Ferenctől ered a Markó római rangját legjobban érzékeltető anekdota: "Midőn a német festők az öreg Koch jubileumára ezüstkoszorút nyújtottak át, ő azt Markó fejére tette, mint aki az ilyen kitüntetést leginkább megérdemli." (Pulszky, 1880, 62.)
Markó Károlyban a Nicolas Poussinre és Claude Lorrainre visszavezethető klasszikus tájfestészeti hagyomány egyik utolsó jelentős képviselőjét tisztelhetjük, akit már kortársai a magyar Claude Lorrainként emlegettek. Bár akadémiai székfoglalója alkalmából Markó is írt egy értekezést a perspektíváról (A mostanáig használt perspektivikus hibákról címen), nem tartozott a Poussinhez mérhető teoretikus festők közé. Valószínűleg nem ismerte a nagy francia pictor doctus modus-elméletét sem, ami a különböző típusú tájképeket a klasszikus görög hangnemek (dór, ión, lyd) alapján osztályozta. Markó hosszú évek munkájával alakította ki a maga derűs, árkádiai hangnemét, aranyló-barnás tónusvilágát, amely még tragikusabb, zivataros tájképeit is meghatározta. Nem véletlen, hogy viharos képein is az égi háború elcsendesülését, a természet megbékélését örökítette meg. Markó szivárványai is többnyire ilyen képi kontextusban jelennek meg a béke és a derű festői szimbólumaiként.
A heroikus, ünnepélyes jeleneteket és tájakat előnyben részesítő Poussinnel szemben a magyar Claude Lorraint nagy elődjéhez hasonlóan inkább a bukolikus pásztorjelenetek vonzották. Ilyennel találkozhatunk a Szivárványos tájon is, bár Markó jóval kevesebb staffázsfigurával dolgozik, mint Lorrain. Markó kompozíciójában a táj sokkal hangsúlyosabb, mint Lorrainél, aki előszeretettel vonultat föl nagyobb szereplőgárdát és kísérőapparátust. Markónál az antikvitás szellemét csupán egy - kitűnő érzékkel a kép középterébe helyezett - romos régi vízvezeték árasztja magából, a staffázsalakok egy része pedig a csodálatos részletgazdagsággal megfestett lombkorona árnyékában rejtőzik. A kép előterében a gyermekét kézen fogva vezető szép nőalakkal átellenben a hangulatos patak túlpartján üldögél egy pásztorfiú, akinek fák között megbúvó kecskéire csak hosszabb szemlélődés után bukkanhatunk rá. A pályáját mérnökként és tájrajzolóként kezdő Markó itáliai tartózkodása alatt is hű maradt a természet közvetlen tanulmányozásához, amiről remek rajzai és vázlatai tanúskodnak. Talán ennek köszönhető az az egyedülálló részletgazdagság, ami frissítő naturalizmussal élénkíti Markónál a kétszáz éves képi toposzok és kompozíciós módszerek klasszikumát.
Hornyik Sándor