A HIÁNYZÓ LÁNCSZEM
Perlrott Csaba Vilmos több mint kilenc évtizeden át rejtőzködő, néhány hónapja külföldről hazakerült festménye nem „csupán” kitűnő kvalitású, múzeumi rangú műalkotás, de igazi kuriózum is: az életmű és a modern magyar festészet egészének azon fejezetét reprezentálja, amelyből csupán hírmondóként maradtak fenn jelentős műtárgyak. Érdekes ellentmondás, hogy bár a 20. század első évtizedeiben a magyar képzőművészek között feltűnően magas volt a zsidó származásúak aránya, ennek ellenére alig találunk olyan jelentős festményt és szobrot a korszak emlékanyagában kutatva, amely betekintést engedne a tradicionális zsidó hitélet kulisszái és szereplői közé. Ezért is rendkívül örömteli esemény az Imádkozók című festmény felbukkanása és hazaérkezése.
UTAZÁSOK KORA
Perlrott 1919 karácsonya után feleségével, Gráber Margittal együtt úgy döntött, hogy látva a Tanácsköztársaság leverését követő megtorlásokat, az emigrációra kényszerülő művésztársakat követve elhagyja Magyarországot. Hajóval utaztak Bécsig, de végül a festő kezdődő tüdőbetegsége miatt a gyógyulás reményével kecsegtető Tátrában telepedtek le. A közel három évig tartó önkéntes emigráció első állomása Lőcse volt, amely középkori, árkádos utcáival, magasra törő templomaival számos, gótikus ihletésű kompozíció témájául szolgált. A művészházaspár néhány hónap elteltével Drezdába utazott, amely ezekben az években a német expresszionizmus fellegváraként inspiráló helyszínnek bizonyult: Perlrott jellegzetes, a kubizmus és a gótika hagyományaiból építkező, töredezett síkokkal operáló formanyelve itt már tökéletesen kimunkált kompozíciókban öltött testet. A házaspár németországi éveit gyakori utazások élénkítették: Drezdán kívül Berlinben, Wertheim am Main-ban, Frankfurtban és Münchenben is dolgoztak, sőt ellátogattak Kassára és több alkalommal Budapestre is. Bár a magyar fővárosban Perlrott az emigráció évei alatt is részt vett fontos tárlatokon, így 1923 elején a Belvedere Szalonban lépett jelentős anyaggal a közönség elé, mégis legtöbbször német nagyvárosokban mutatta be legújabb alkotásait. Talán ezzel magyarázható, hogy egy olyan különleges témájú főmű, mint a most bemutatott Imádkozók című alkotás, nem magyar magángyűjteményben vészelte át az elmúlt közel kilenc évtizedet.
ZSIDÓ TÉMA
Mindössze két olyan festményt és egy sokszorosított grafikát ismerünk, amelyek azt mutatják, hogy Perlrott 1924 körül élénken érdeklődött az ortodox zsidó hitélet kitüntetett eseményi iránt, s ezeket reprezentatív kompozíciókon dolgozta fel. Az Ima közben című rézkarc abban a hatvan példányos, exkluzív grafikai mappában jelent meg, amelyet az OMIKE, vagyis az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület égisze alatt megalakult Műbarátok Köre adott ki 1924-ben, tizennégy művész, többek között Fényes Adolf, Perlmutter Izsák és Perlrott Csaba Vilmos közreműködésével. Ezt a felkérést a frissen hazatelepült művész már minden bizonnyal a korábbi időszakban bemutatott, hasonló témájú alkotásainak köszönhette. Bár a hazai kiállítási katalógusokban nem találunk erre utaló címeket, a kritikusok előtt mégsem volt ismeretlen Perlrott ilyen irányú munkássága. Erről tanúskodik Bálint Aladár 1923 júniusi írásának egyik bekezdése, amely a Múlt és Jövő című zsidó kulturális folyóirat hasábjain jelent meg: „... Perlrott Csaba Vilmos érdeklődése olyan témakör felé fordult, amely eddig túlnyomórészben tudatlan és rosszhiszemű kontárok vadászterülete volt, – a zsidó témákhoz. Ő a gótikán keresztül érezte meg a zsidó motívumok életképességét. A gondoktól gyötört, barázdás aszkétafejek szépségtartalma, az asszimilálódástól érintetlen zsidó élet üteme nagy változatban tárja a kutató művész elé a feldolgozásra alkalmas festői elemeket. A formákat szigorú határozottsággal lezáró és körülhatároló ábrázolási mód, az átszellemítés, absztrahálás technikai eszközei különösen alkalmasak arra, hogy a zsidó pszichét, a kitaszítottság szenvedéseiben sínylődő és a földi élet fájdalmas megpróbáltatásai elől egy szellemi élet sugaras magasságába emelkedő zsidó aszkétát megjelenítsék.
Perlrott nagy horderejű elhatározása egy új és eddig alig méltányolt, többnyire félreismert világ kincseivel gazdagítja meg a művészetet. Tehetségét, koncentráltságát ismerve, biztosra vehető, hogy eléri, sőt felül is múlja majd a berlini ifjú zsidó művészek ily természetű alkotásait. Nem számító eltökéltséggel jutott el ide: hosszú logikus fejlődés eredménye, tudattalanul szunnyadó érzések kijegecesedése mindez.”
Perlrott most felbukkant alkotása tökéletesen illusztrálja Bálint Aladár szavait: e remekmű a szerény tehetségű piktorok giccses tucatképei után végre az igazi művészet erejével képes láttatni az ortodox zsidó vallási élet egyik kitüntetett eseményét, a közös imádkozást. A különböző életkorokat, érzelmi állapotokat és habitusokat jelképező hívek kék csíkos imaköpenyben, a később Izrael állam zászlójának is mintául szolgáló Tálitba öltözve tűnnek fel egy ablak előtt, amelyen át egy ma még azonosítatlan város részlete tűnik fel. A gúlába rendezett alakok és a drapériák felületének töredezett ritmusa Perlrott korábbi, gótikus ihletésű, kubizáló bibliai kompozícióit idézi, miközben az érzéki felületalakítás, a szaftosan kezelt festői matéria pazar áradása a Wertheim am Main-ban készült tájképekkel rokon. Ez a hangsúlyosan darabos formálás, az egykori mester, Koszta József „föld-közeli” palettáját idéző színvilággal és a jellegzetes szövésű vászon változatos, reliefszerű struktúrájával együtt különösen alkalmasnak bizonyult arra, hogy az ábrázolás elemelkedjen a látható valóságtól, és a témából áradó ősi, titokzatos egzotikumot megszólaltassa. Nem kétséges, hogy Perlrott képének ott a helye e különleges témához nyúló legjobb nemzetközi mesterek munkái mellett. Múzeumi rangú alkotás, amely a magyar identitás fontos részletének szimbóluma lehet, betöltve azt az űrt, amely a hasonló tárgyú műalkotások fájó, legnagyobb közgyűjteményeinket is jellemző hiányából fakad.
Molnos Péter