„Közben az idő nyomtalanul haladt el művészete fölött. Alkotó erejét, kifejező képességét kikezdetlenül hagyta. Nem nagyon sok az, mit élete során alkotott, de erejének gyöngülése nélkül való. Művészetének sok a híve, sok az ellenese, de elvitatni nem lehet tőle azt, hogy művészetének jelleme van, stílusa, olyan tulajdonságai, melyeket más művész sajátságaival össze nem lehet téveszteni”.
/Elek Artúr: Karlovszky Bertalan. Nyugat 1921. 23. sz. Figyelő rovat/
Karlovszky Bertalanban a 20. század első évtizedeinek legtehetségesebb portréfestőjét tisztelhetjük. Ebbéli tálentumát még az őt konzervatizmusáért bíráló, elfogult szocialista művészettörténet-írás sem kérdőjelezhette meg, és Karlovszky a portréfestők dicső nesztoraként vonult be a szakkönyvekbe. A kortárs publicista, Farkas Zoltán a Nyugatban leszögezte, hogy Karlovszky igazán a portréfestészetben talált rá önmagára, és sikerrel ötvözte egykori mestere, Benczúr Gyula heroizáló stílusát a legapróbb részletekre kiterjedő pontos természetutánzással. A fiatal festő ugyanis korábban Benczúr Gyulától kapta meg a szükséges alapokat Münchenben, mígnem Munkácsy Mihály Párizsba csábította, és földszinti műhelyében biztosított helyet számára kedves tanítványa - ként. A fiatal Karlovszky már ekkor híres volt bravúros technikájáról, rajzos ecsetkezeléséről, ami korának legbiztosabb kezű festőjévé tette, a francia Ernest Meissonier méltó magyar helytartójává.
„Mindent megfestett, amit néhány centiméter távolságból a szem meglát” − ebben állt kétségtelen virtuozitása. Így történt ez Horthy Miklós esetében is, akiről egy személyesebb hangvételű portré kerül most kalapács alá. A kormányzó Karlovszky ecsetje alatt nem a jól ismert nemzetvezetőként tűnik fel: a festő bensőséges „odahajolása” modelljéhez privát megrendelést sejtet. Horthyról − lévén nagy mecénás hírében állt és tiszteletbeli tagja volt az Országos Magyar Képzőművésze - ti Társulatnak − számos reprezentatív portré és szobor készült a 20-as és 30-as években, azonban az arc redőinek leplezetlensége, a modell kifejező tekintete és a hivatalos öltözet háttérbe szorulása mind arra hivatottak emlékeztetni: itt nem az első világháborús ellentengernagyot, de nem is Magyarország első emberét, hanem egy magánembert látunk annak színtiszta emberi mivoltában.
Horthy Miklós kormányzóként a magyar történelem megosztó alakja, akinek megítéléséről merőben ellentétes vélemények csapnak össze.
Ezek a nézőpontok távol esnek a művészettörténet perspektíváitól, azonban annál érdekesebb lehet számunkra, ahogy egy szubjektív képmás felidézi az államférfi mögött megbújó civilt, aki legszívesebben kenderesi birtokán időzött szeretett feleségével, Purgly Magdolnával és négy gyermekével. A két világháború között a kenderesi kastély jelentette Horthy számára a béke szigetét, ahol a politikában kezdetben elenyésző szerepet vállaló fiatalasszony próbálta megteremteni a zavartalan családi hátteret. Kapcsolatuk mindvégig kikezdhetetlen maradt. A tizenhárom évvel fiatalabb Magdolna szinte azonnal beleszeretett a jó kiállású, sikeres, katonás külsejű Miklósba, aki amellett, hogy hét sportágban versenyzett kitűnő eredményekkel, hat nyelven beszélt, kitűnően zongorázott és táncolt is, mely tulajdonságaival hamar a társaság középpontjába került − legyen szó bármilyen társadalmi körökről.
Horthy kultúra iránti fogékonyságát nem csupán a későbbi festménymegrendelések támasztják alá. Kevésbé közismert tény, hogy az ifjú tengerésztisztnek Bécsben, I. Ferenc József szárnysegédjeként rendszeresen alkalma nyílt elkísérni az uralkodót különféle kulturális eseményekre: operába, színházba és képzőművészeti kiállításokra. „Akad bár, aki csodálkozik azon − írta Horthy az emlékirataiban −, hogy művészeti vonatkozásokban véleményt kockáztatok. De a tengerész szeme nem csak a távolságok becslésére alkalmas. Egyébként kísérletképpen magam is hozzányúltam az ecsethez s a palettához”. A következő sorokból megtudjuk, hogy a bécsi múzsák rá is hatást gyakoroltak, és kellemes időtöltésképpen Mayerhofer tanár iskolájába iratkozott be, ahol alakrajzot és festészetet tanult. „Ötödik vagy hatodik kísérletem után rajzom mégis hasonlatosságot ért el, és végül is annyira sikerült, hogy én is áttérhettem az ecsetre és a színekre, amiben a hölgyek már járatosak voltak. Olyan kedvem és örömem telt új foglalkozásomban, hogy gyorsan haladtam előre. [...] Mivel táj, vad és ló festésére is nagy kedvet éreztem, [...] gyakran másolgattam is a Művészettörténeti Múzeumban. Öt éven át majdnem minden szabad délelőttömet festéssel töltöttem”. Végül Horthy Ischlben egy amatőr piktorhoz képest merész vállalkozásba kezdett: Ferenc Józsefről szeretett volna arcképet festeni, ám az uralkodó tudta nélkül. Ebéd alatt minden nap szemben ült vele, és próbálta memorizálni arcának egy-egy részletét, hogy aztán később szolgálati lakásán vászonra fesse azokat. Az így születő alkotásra Horthy saját fő műveként tekintett, amely ráadásul még Ferenc József tetszését is elnyerte. Egészen véletlen, hogy pont a jelenlegi aukció előző tétele egy 1910-es évekből származó, osztrák festő által készített Ferenc József portré, mely azonban nem egyezik meg a Horthy által készített arcképpel.
A sors fintora, hogy a kezdetben művészi ambíciókat dédelgető, és a festői finomságokra olyannyira érzékeny Horthyt később csak kevesen tudták vagy akarták „ebéd közben”, hétköznapi pózokban megfesteni − portréin egymást érik a tengerész egyenruhák, vállbojtok és kitüntetések, csak valahogy az a bizonyos kenderesi Horthy Miklós hiányzik, aki annak idején kedvtelésből ecsetet ragadott, hogy példaképét, Ferenc József császárt méltó módon megörökítse.
Pap Eszter