Irodalom
Vaszary János műve. Nemzeti Szalon, Budapest, 1906.
Petrovics Elek – Kárpáti Aurél: Vaszary. Athenaeum, Budapest, 1941.
Haulisch Lenke: Vaszary János. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1978.
Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Gergely Mariann – Plesznivy Edit – Veszprémi Nóra, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2007.
Molnos Péter: Aranykorok romjain. Kieselbach Galéria, Budapest, 2015.
Miután Vaszary János a madridi Prado termeiben megcsodálta a spanyol festészet remekeit, rajongó levélben számolt be élményeiről menyasszonyának: „Persze Velazquez! Ez egy félisten volt, a mai modern festők apja: úgy fest, mint a mi intenczionk. Ő is impresszionista […] majd meglátja, mennyire modern.” Jellemző, ahogy a magyar művészt Velázquezben is csak a (modern) stílus érdekelte. Az akadémizmustól a szecesszión át a vérbő posztimpresszionizmushoz elérkező Vaszaryt mindenekelőtt az ecset virtuóz kifejezésmódja izgatta. Saját művészetében is: franciás festőisége és ízes ecsetkezelése a legkülönfélébb témákon keresztül is elkísérte, legyen az mitológiai áldozat vagy paraszti veteményeskert, tengerparti strandolók vagy keresztre feszített Krisztus. Ezt látjuk a most vizsgált – kalapkölteményben, rafináltan divatos öltözékben, bal kezében lehúzott szattyánbőr kesztyűvel ülő – női portrén is. Vaszary páratlanul széles, húsos, érzékien pasztózus ecsetvonásokkal alakította ki a festmény felületét. Különösen magával ragadó franciás festőisége a blúz vállán és ujján gomolygó szürke és fehér pászmák páratlanul modern sodrásában, már-már absztrakt gesztusrendszerében, vagy a barokkos karosszék karfájának bravúrosan megcsillanó plaszticitásában.
A páratlanul eredeti, expresszív „ecsettornádó” a kép közepén valósággal felrobbantja a festéket, mint Reigl Judit Éclatement-jei, de az arc körül lecsendesedik – Vaszary az előkelő úrhölgy portréját gondos szeretettel, lélekábrázoló finomsággal fogalmazta meg. A festmény stiláris és kompozicionális párdarabja a Leány feketében című 1906-os alkotás. A Merengő nő címen is ismert kép Nemes Marcell legendás műgyűjteményéből került a Kecskeméti Képtárba, majd könyvek címlapjára. Bár a beállítás tükörszimmetrikus, mégis kísértetiesen azonos: a nőalak előre dől, figyelő tekintettel követi a nézőt (illetve a portrét festő Vaszaryt), törzse elfordítva, hogy keresztbe könyökölhessen maga előtt, állát elegánsan hüvelyujjára támasztja, finoman eltartott mutatóujjával keretezve arcát. Vaszary festői virtuozitása páratlan a korabeli magyar művészetben, a legbravúrosabb nemzetközi kollégákkal lehet csak egy lapon említeni. A svéd Anders Zorn varázsolt így a vásznon, vagy az amerikai John Singer Sargent, az úrinők ihletett portretistája. De egyik sem tudott annyira a mélyére látni a női pszichének, mint Vaszary: nem egyszerű megrendelőt látott a gazdag főrendi hölgyekben, vásznain lelki mélységet adott az előkelő modelleknek és grand arthoz illő komolyságot a festői bravúrnak.
Ernst Lajos írta 1906-os kiállításának bevezetőjében: „Vaszary János művészetében megtalálta ama főtitkot, hogy a természetben csak azt látja és érezi, ami reá a legnagyobb hatással van s ezzel tisztában lévén, művészete az előadásban is komplett egyéniséggé fejlődött. Ez az ő művészi evolúciója, amellyel olyan nagy művészi fokot ért el, hogy nyugodtan hasonlíthatjuk őt össze a külföld bármelyik nagy mesterével.” Az Ernst által emlegetett „titok” a bravúrral összefont lélekábrázolás. Ehhez a legnagyobb leckét számára a modern francia piktúra jelentette, ahogy monográfusa, Kárpáti Aurél írta századfordulón kiforró stílusáról: „Így érkezik el Vaszary ahhoz a stílushoz, amely a természet rendetlenségében rendet teremt s a puszta valóságábrázolást meghaladva, elsősorban érzelmi kifejezésre törekszik. […] Döntő fontosságúnak […] a francia kultúra sugalló erejét ismerte fel, ami nála a szín-, fény- és atmoszféra-problémák felvetésében jelentkezett. […] Élénk színnyalábjai meleg fényvillanásokkal ölelik körül a holt tárgyakat újabb képein s az egész zárt környezet együtt él a figurákkal. Mindez milyen messze van már a naturalisztikus ábrázolástól, »a természet szolgai vagy túlságosan pietásos utánzásától«, ami Vaszary szerint legnagyobb akadálya a művészi erdő kibontakozásának.” A Kárpáti által is emlegetett franciás kultúra egyik legihletettebb, legfestőibb megvalósulása a tollas kalapkölteményt hordó, könyöklő nő titokzatos portréja.