Irodalom
Nayy Imre: Egy karrier története. Kecskeméti Lapok, 1914. május 3.
Dániel József: Perlrott-Csaba Vilmos. Kecskeméti Újság, 1918. július 18.
Bálint Aladár: Perlrott Csaba Vilmos képei. Nyugat, 1923/2., 110–111.
Bródy Lili: Én vagyok az utolsó bolygó zsidó – mondja Perlrott Csaba Vilmos, akinek most lesz kiállítása Münchenben, Zürichben és Békéscsabán. Magyar Hírlap, 1926. november 7.
Perlrott Csaba Vilmos (1880–1955) kiállítása. Magángyűjtők Galériája, Budapest, 1998.
Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig. 1904–1914. Szerk.: Passuth Krisztina – Szücs György – Gosztonyi Ferenc, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2006.
Kettős arckép. Gráber Margit és Perlrott Csaba Vilmos kiállítása. Budapest Galéria, Budapest, 2007.
A Nyolcak. Szerk.: Markója Csilla – Bardoly István, Janus Pannonius Múzeum, Pécs, 2010.
Boros Judit: Perlrott Csaba Vilmos. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2015.
Szenvedély és ráció. Perlrott Csaba Vilmos (1880–1955) életmű kiállítása. Szerk.: Basics Beatrix – Dománszky Gabriella, MűvészetMalom, Szentendre, 2015.
Perlrott Csaba Vilmos nagyszabású, múzeumi rangú kompozícióján a kubizmust kapcsolta össze egy tradicionális témával. Cézanne kék ege alatt kortárs alakokkal és antikizáló aktokkal modernizálta a háromkirályok jól ismert történetét. El Greco lángoló figurái a 20. század eleji avantgárd szellemében újrafogalmazva. A Párizsban készült nagy méretű olajkép a magyar kubizmus egyéni hangú főműve, új világot teremtő programkép, az avantgárd újjászületés profán ikonja.
Párizsi „háromkirályok”
A nagy léptékű, kubista síkok tört vonalaiból felépített kompozíción a háromkirályok klasszikus témájának modernizált és aktualizált újraértelmezése bomlik ki. A fiatal Perlrott Csaba Vilmos Párizsban, az első világháború előtti utolsó békés tavaszon adott tanúságot arról, mit tanult Picassótól a kubizmusból és El Grecótól az expresszív manierizmusból. A királykék égboltot úgy szaggatják végig a kubisztikus sötétkék ívek, mintha egy képzeletbeli gótikus katedrális bordái alatt járnánk, ahol játékos puttók és piros füstölőt lengető angyalok repkednek. Az oszlopos épület mellett elhelyezett, gúlába rendezett fő figuracsoport közepén az újszülött Megváltó áll, de nem a szokásos pólyába csavart, jászolba fektetett módon, hanem diadalmas, antikizáló gyermekifjúként, világos hajjal, meztelenül, széttárt karokkal. A kubista kőszikla tetején álló, felénk forduló figura inkább tűnik az újjászületés – a modern új kezdet – pogány géniuszának, mint „kisdednek”. Mellette gazdagon redőzött „gótikus” köpenyben Mária ül, felette pedig óvó szemekkel figyel Szent József.
A hagyományos ikonográfiának megfelelően Jézus előtt három turbános király térdel. Bár a harmadik csak a háttérben kukucskál, a fehér fejfedő, a buggyos nadrág, az ajándékként hozott narancsszínű edény egyértelművé teszi, hogy Perlrott a klasszikus háromkirályok imádása témát dolgozta át. A kompozíciót három meztelen aktfigura egészíti ki, egy klasszikus pózban guggoló férfi és két álló nőalak. Az antikizáló meztelen testek mellett három kortárs férfi is részese a történeti jelenetnek, profanizálva és a jelenkorba ültetve át a biblikus témát. A barna és a zöld kabátos figura a pásztorok szokásos helyét foglalja el a háttérben, jobbról és balról figyelve az új kezdetet szimbolizáló gyermekalakot, a harmadik pedig térdére dőlve hajtja kezére homlokát az előtérben. Perlrott nagy szabású, összefoglaló művén emblémák mentén értelmezte újra saját korának kihívásait, a boldog békeidők utolsó pillanatában is meglátva az újdonság megjelenésének nagyszerűségét. Nemcsak modern stíluseszközökkel dolgozott át egy múzeumi ikonográfiai klasszikust (mint például a Magyar Nemzeti Galériában őrzött, 1912 körül született Keresztlevételen), hanem kortárs kommentárokkal értelmezte át a biblikus alaptörténetet. Olyan programképet alkotott, amely a klasszikus művészet alapjain újjászülető modern esztétika allegóriája, a múzeumi műveket felülíró avantgárd jelképe. Az ifjú azokhoz az útjukra induló festészeti izmusokhoz hasonló, amelyek az 1920-as években már Új Emberré nőtték ki magukat, mint Bortnyik Sándor ikonikus Az új Ádámjának (1924, Magyar Nemzeti Galéria) férfialakja.
Picasso szemével gondolkodni
Pablo Picasso legendás Avignoni kisasszonyok című remekét (1907, Museum of Modern Art, New York) ma már minden művészettörténeti összefoglaló a kubizmus előfutáraként tárgyalja. De a fiatal malagai mester sokáig bizonytalankodott az afrikai maszkokkal kombinált, primitivista festmény bemutatásával. Első nyilvános kiállítására csak 1916-ban került sor, korábban csak a művészbarátok és a beavatottak láthatták műtermében. A modern magyar művészet fiatal képviselője, a Matisse iskolájában tanuló Perlrott beletartozott ebbe a körbe. Eljárt a legendás párizsi Stein-szalonba, a Rue de Fleurus-be, ahol megismerkedett Picassóval és Braque-kal. Belülről figyelte a Matisse és Picasso közötti vetélkedést a modernek vezéralakjának pozíciójáért, de pontosan ismerte művészeti kísérletezéseik esztétikai hátterét is.
Mikor egy újságíró, Bródy Lili 1926-ban a párizsi modernekről, elsősorban Picassóról kérdezte, Perlrott külön kiemelte, hogy az új művészek a „szemükkel gondolkodnak”: „Picasso… nézze ezt a rajzát… a különbséget a két egyforma fekete között. Amikor kezdte és amikor megrohanták csodálkozva és türelmetlenül, értetetlenül és lázadozva, hogy mit akar, mi ez az őrültség, amit csinál, csak ennyit felelt: Je pense avec les yeux… [Szememmel gondolkodom] – Igen – folytatja elkomolyodva –, bármilyen kegyeletsértésnek hangzik is, amit mondok – holott nem az –, a régiek csak láttak a szemükkel. Mi a szemünkkel gondolkozunk.” Mikor Perlrott a klasszikus témákhoz nyúlt, akkor is modernista alkotóként, új felfogásban értelmezte át a motívumokat, ahogy ez esetben kubista rendszerbe építette bele a múzeumi puzzle-darabokat.
Picasso nemcsak Cézanne Fürdőzőit fogalmazta újjá az Avignoni kisasszonyok aktjaiban, és nem is csak az afrikai maszkok archaikus síktördelését tanulmányozta, hanem az akkoriban felfedezett spanyol mestert, El Grecót is. (A manierista festő „befuttatásában” a magyar műgyűjtő-műkereskedő Nemes Marcell is oroszlánrészt vállalt.) Pár évvel később, 1910-ben Perlrott – többek között Picasso inspirációjára – Matisse-szal együtt utazott Spanyolországba (majd 1911-ben is visszatért oda), ahol elsősorban El Greco műveit tanulmányozta. A most vizsgált művön egyértelműen tetten érhető El Greco és Picasso kettős hatása. Mintha Perlrott az Avignoni kisasszonyok nyúlánk, kubizáló nőalakjait kombinálta volna az ősexpresszionistának kikiáltott El Greco lángnyelvként kígyózó manierista erővonalaival és a középkori ikonokat átértelmező modern szemléletmódjával.
Matisse kedvenc tanítványa
Perlrott ahhoz a fiatal festőnemzedékhez tartozott, amely már megengedhette magának, hogy az akadémiai klasszikus stúdiumok helyett modern szellemiségű magániskolákban képezze magát. Nagybánya után 1906 végén jutott el először Párizsba, ahol több privát iskolában is megfordult a következő időszakban. Több évig töltötte a teleket Párizsban, a nyarakat pedig azon a Nagybányán, ahol már lezajlott az összeütközés a konzervatívabb alapítók és a francia vadak szellemiségétől átitatott fiatal neósok között. Perlrott – mint Matisse tanítványa – természetesen a neósok táborával tartott.
„Párizs forrongó művészete sorsdöntő hatással volt fejlődésemre” – írta visszaemlékezésében. Már 1906 őszén meghívást kapott a híres amerikai milliomos műgyűjtőhöz, Leo Steinhez a Stein-szalonba, ahol személyesen is megismerkedhetett a korszak legmodernebb törekvéseinek képviselőivel. Matisse, Picasso, Derain és Braque nem csupán műveikkel, de egyéniségükkel, művészi elveikkel is hatottak rá. Közülük egyértelműen Matisse, a fauve festészet vezető mestere befolyásolta leginkább. Ahogy – némiképp túlzó – memoárjában olvasható: „Matisse volt az, aki döntő hatással lett jövő fejlődésemre. 1906 őszén otthagytam a Julien Académiát és hatodmagammal megnyitottuk az első Matisse-iskolát, a rue de Sévresben, egy volt kolostor földszintjén. […] Hivalkodás nélkül elmondhatom, hogy kedvenc tanítványa voltam, sok mindenben támogatott. Azok közé a kegyeltjei közé tartoztam, akiket minden héten meghívott műtermébe, ahol megmagyarázta beállított csendéleteit, s ezek az elméleti oktatások voltak a leghasznosabbak a mi részünkre.” Az elmúlt évek kutatása (lásd Boros Judit tanulmányát a szentendrei életmű-kiállítás katalógusában) tisztázta, hogy Perlrott az 1908-ban megnyitott Matisse-iskola diákja volt.
Perlrott a múzeumban
Hiába tűnik úgy, mintha a magyar fiatalok csak a sosem látott avantgárd formákat keresték volna Párisban. A Matisse körül kibomló fauve kör számára is fontos volt a Louvre látogatása és a klasszikusok tanulmányozása. Passuth Krisztinának a Magyar Vadak katalógusban megjelent tanulmánya szerint a fauve-ok voltak a „kreatív, értelmező másolás” nagymesterei. „Energiájuk jó részét – írta – éveken át a régi mesterek megismerésére fordították, még mielőtt legsajátabb nyelvezetüket megtalálták volna.” Matisse a fauve áttörés éveiben is rengeteget dolgozott a Louvre gyűjteményében. Derain mesélte, hogy amikor Ghirlandaio-kópiáját festette, ki akarták a Louvre-ból dobni a „szépség elleni merényletre hivatkozva”, pedig csak saját modern optikáján át dolgozta fel a múzeumi klasszikust. Ebbe a sorba illeszkedik Perlrott nagyfokú szabadsággal átlényegített Szent család kompozíciója (1910, magángyűjtemény), amelynek ihletője Lorenzo Lotto 1536–37-re datált, a párizsi Louvre-ban őrzött festménye, de ide sorolható a most elemzett alkotás is. (Az avantgárd mesterek és a klasszikusok párbeszéde ezután is folytatódott, említhetjük Picassót is, aki a második világháború után sorra festette a nagy mesterek remekműveinek – Poussin, Delacroix stb. – kreatív interpretációit, de a húszas évekbeli neoklasszicista műveivel is a régiek nyomában járt.) Perlrottnak már Magyarországról is ismerős lehetett ez a hozzáállás, hiszen a nagybányaiak is komponáltak újra – plein airben – klasszikus témákat, például Ferenczy Károly az emblematikus Háromkirályok című képén (1898, Magyar Nemzeti Galéria).
Perlrott visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Párizsban nem a Louvre volt a kedvenc forrása. A Kecskeméti Újság 1918-as riportjában Dániel József arról számolt be, hogy a fiatal alkotó kecskeméti műtermében egy lenyűgöző hatású képet látott, amelyen a „párisi St. Geneviéve-templom oltárszárnyának három különböző helyről vett témája van színes és harmonikus egészbe összeolvasztva”. Perlrott nem klasszikusokat másolt, mint az akadémikus piktorok, hanem a Picasso-féle „gondolkodó szemmel” teremtett modern kompozíciókat a régi mesterek alapjain. Pár évvel később, 1926-ban maga beszélt kedvenc múzeumairól, ahová inspirációért zarándokolt: „Ami a legjobban megfogott és aminek a legtöbbet köszönhetek Párizsban, a három legkedvesebb múzeumom. Nem a Louvre. Három kisebb hatalmasság: a Trocadero, Guimet és a Cluny-múzeum. Ezeket szeretem magányosan járni a nagy, hűvös termekben és órák hosszat állni egy régi porcellán előtt. Mennyi titok és mennyi magam-felfedezte szépség, apró vonalak, színek…” Feltehetően a most vizsgált kubizáló kompozíció esetében is több forrásból merített, a híres reneszánsz háromkirályok mellett akár a középkori elefántcsont-faragványokból, amelyeken a gyermek Krisztus Mária térdén áll a gótikus boltívek alatt.
A múzeumi klasszikusok mellett egy frissen felfedezett új előfutár, El Greco keltette fel Perlrott érdeklődését. Az inspiráció erejét bizonyítja, hogy 1911-ben újra visszatért Spanyolországba, hogy a manierista művész képeit tanulmányozza. El Greco iránti rajongásában osztozott a legnagyobb magyar műgyűjtővel, Nemes Marcell-lel, aki „menedzserként” személyesen is szerepet játszott a görög származású festő európai újrafelfedezésében, ugyanakkor Kecskeméttel is szoros közelségbe került a művésztelep támogatójaként és a képtár alapítójaként.
Kubizmus és gótika
Perlrott a most vizsgált kompozíció születésekor nagy karrier előtt állt. A Kecskeméti Lapok 1914-ben beszámolt arról a hosszú közdelemről, ahogy a hűvös hazai fogadtatás után megértették a Párizsból hazatért fiatal tehetség modern törekvéseit. Három évvel korábban még értetlenül álltak művészete előtt itthon: „Műveit kinevették, őt magát futóbolondnak nevezték, és amikor a minisztériumtól 100 korona államsegélyt kért, K. Lippich Elek azzal utasította el, hogy az ilyen művészetet nem pártolni, hanem üldözni kell.” Perlrott a Kecskeméti Művésztelep modern szellemiségű csapatában lelt először megértő hátországra. De pár évvel később már a konzervatív Műcsarnok is bemutatta képeit, a friss tendenciákra nyitott vásárlók pedig rátaláltak párizsias ihletettségű műveire. Már az év végi egyéni kiállítását tervezte a Nemzeti Szalonban, amikor kirobbant a nagy háború, hosszú évekre megakasztva a fiatal művész érvényesülését. De Perlrott így is rendületlenül dolgozott, a gótikához társított kubizmusból formálva meg saját jellegzetes stílusvilágát.
A hazai közönség a pesti Belvedere galériában rendezett 1923-as kiállításán szembesült először Perlrott gótizáló kubizmusával. Bálint Aladár jellemezte stílusát érzékletes módon a Nyugat hasábjain megjelent tárlatkritikájában: „Kubizmus és – gótika. Időben nagyon távol eső fogalmak. Perlrott művészetében kiegészítik egymást. Nagy szeretettel fordul a gótikus templomok felé, szinte belekábul a boltozatok végeláthatatlan erdejébe. Piranesi börtönrajzainak nagyvonalúsága, sötét miszticizmusa kap új formát, új értelmezést ilyen természetű műveiben. E gótikus életérzés, formalátás, tájképeinek, városképeinek, kompozícióinak egészen különös és egyéni zamatot ad. A vegetáció felviharzó nyugtalansága fokozottan mozgalmassá teszi képeit és heroikus képzeteket gyújt a szemlélőben. […] A művész általában érdekessé tudja tenni absztrakcióit és nem érezzük véletlennek, önkényesnek realizált látomásait. Az emberi kéz beavatkozását ritkán fogadjuk törvényszerűnek, de ha a művész az igazság, a szükségszerűség hitét kelti bennünk, annyi új és változó irány szenvedő médiumaiban: meghódolunk teremtő tehetsége előtt és rá bízzuk magunkat.” A most vizsgált festmény nem biztos, hogy szerepelt a Belvedere kiállításán, talán Párizsban maradt a keletkezése után. A rendszerváltást követően bukkant fel a magyar műkereskedelemben a gazdag perlrotti életmű vitahatatlanul múzeumi rangú, kimagasló léptékű fődarabjaként.