Olasz-magyar párbeszéd
Bár a 19. század végétől kezdve Párizs számított a modern festészet vágyott célpontjának, a közelebbi Olaszországgal is élénk kulturális párbeszéd folyt. Az első pesti akadémia megalapítója, Marastoni Jakab Velencéből származott, de Markó Károly is Firenzében vált európai rangú piktorrá. A magyar műértők és múzeumi szakemberek rendszeresen jártak Itáliába, követték az olasz festészet friss eredményeit (a klasszikusok csodálata mellett). Nem véletlen, hogy olyan nagy kulturáltságú művészek munkái is megtalálhatóak a Szépművészeti Múzeumban, mint például Giovanni Segantini, vagy hogy Giacomo Favrettóról Lyka Károly egy teljes portrét közölt az 1903-as Művészet hasábjain (a Szépművészeti is őriz tőle képet). Ezt a viruló olasz–magyar festészeti kapcsolatot tette hivatalossá a két világháború közötti kultúrpolitika, ami nemcsak abban merült ki, hogy ösztöndíjas piktorok dolgozhattak a fővárosban (Római Iskola), hanem hogy a nagy nemzetközi seregszemléken az olasz állami szervek és a király rendszeresen vásároltak a magyar műtárgyakból. Aligi Sassau festménye ennek a különösen gazdag olasz–magyar kulturális párbeszédnek az egyik legszebb, egész különös történettel rendelkező dokumentuma.
Az olasz Guernica
Aligi Sassu neves milánói festő és szobrász, aki a klasszikusok vállán álló, figurális, humanista művészet képviselője volt hosszú pályafutása alatt. A fiatal képzőművészt 1937-ben letartóztatta a fasiszta kormány a spanyol polgárháború elleni tiltakozás miatt, két éves börtönbüntetése alatt festeni sem tudott, de rengeteg rajzot készít, többek között a Három lovag csatájának vázlatait is. A rendőri megfigyelés alatt álló alkotónak 1941 tavaszán sikerült kiállítási lehetőséghez jutnia a genovai Stefano Cairola galériájában, ahol egy hajózási vállalkozó felvásárolta az összes alkotását. Így vált lehetővé, hogy nekiálljon monumentális kompozíciójának, képpé gyúrva át Scipione (Gino Bonichi) verssorait: „Íme a lándzsa a kancák ágyékába hatol / égnek ugorva sikít, s rándul a teste feje” (Márton Zsolt fordítása). A humanista művész érzékelve maga körül a háborús pszichózist, fél éves munkával, még 1941-ben megfestette az „olasz Guernicát”, a Három lovag csatáját. Bergamóban szerette volna bemutatni a hatalmas alkotást, de az illetékesek – botrányos módon – elutasították. (Az elutasítást és a zsűritagok nevét Sassu keserűen felírta a vászon hátoldalára.)
Magyar szál
1942-ben két magyar üzletember, az amatőr festőként is dolgozó Péterfy Lajos (1894-1944) és Gecső Sándor szobrász (1890-1962) Budapestre hozta a művet. Az 1930-as évektől mindketten vezető beosztásban dolgoztak a Gamma Finommechanikai és Optikai Műveknél, amely többek között légvédelmi ágyukhoz gyártott műszereket, az olasz hadsereg számára is. A Gamma művek képviseletében Péterfy és Gecső többször járt Itáliában, ott vásárolta meg Péterfy a Három lovag csatáját attól az Alberto Mondadoritól, aki ezekben az években tudósító volt Magyarországon. (Gecső egy Sassu-tanulmányt vásárolt meg, amely 2008-ban Bécsben került eladásra.) A pacifista Péterfy rövidesen elvesztette állását az egyre nácibarátabbá váló Gamma Műveknél, anyagilag tönkrement, belépett az illegális ellenállásba, majd 1944 decemberében meggyilkolta a Gestapo.
Klasszikusok expresszív stílusban
Sassu a Három lovag csatájában mindenekelőtt a reneszánsz előképekből és a kifacsart drámai barokk kompozíciókból építkezett. Tajtékzó szájú, izomtónusokkal modellált csataménjeiben ott kísértenek a legnagyobb lófestők paripái, Rubenstől, Delacroix-n keresztül, de Chiricóig. A festmény középpontjában három, a klasszikus csataképekhez hasonlóan félmeztelen lovas állja körbe egymást, az egyik lesújtani készül, a másik pedig már belemélyesztette lándzsáját a harmadik vállába; alattuk és körülöttük elesett és harcoló férfialakok. A vérbő, expresszív ecsettel megfogalmazott jelenetet kivételesen erős, kontrasztokban gazdag kolorit teszi drámaivá. Sassu azt gondolta, hogy a Három lovag csatája megsemmisült Budapest ostroma vagy az 56-os forradalom alatt, ezért 1975–1991 között, archív fotók alapján készített róla egy – jóval gyengébb kvalitású – kései változatot. Miután a közelmúltban a magyar örökösök felvették a kapcsolatot Sassu olaszországi képviselőivel, a festményt egy nagy szabású Sassu-kiállításon mutatták be Bergamóban 2018 őszén.