1945 januárjában a munkaszolgálat előli bujkálásból Bálint visszatért a rommá lőtt Budapestre. Egy barátja házában siralmas állapotban talált rá elrejtett műveire, és mivel amúgy is meghasonlott korábbi művészetétől, így a ház udvarán tüzet rakott a képekből és tízévi munka lángjainál egy pillanatra megmelegedett. Elege lett kiforratlanságából, kicsapongó stílusvilágából, amely Czóbeltől Chagallig sok mindent tartalmazott. Valami újat akart, többet mutatni önmagából, amihez a körülmények is csakhamar kedvezni látszottak. Még ez év őszén, a szabadság művészetének igénye és a művészet szabadságának vágya által vezérelve megalakult a magyar művészeti életbe friss levegőt hozó tömörülés, az Európai Iskola. Bálintot is meghívták a haladó európai áramlatokhoz csatlakozni kívánó progresszív művészek közé. Ekkor is még mások által befolyásoltan, többféle stílusban alkotott, de egyre több eredetiséggel.
1946-tól főleg Braque és Picasso által inspirált csendéletek kezdték el uralni festészetét, s bár a nagy mesterek képszerkesztési bravúrjait alkalmazta, mégis elementáris tehetségéből adódóan e művei legjaván már átragyogott a jellegzetes bálinti egyéniség. Olyan - későbbi szimbólumokat is tartalmazó - jelentős művek jöttek létre ekkor, mint a Csendélet hallal 1946-ból és 47-ből vagy a szintén 1946-os Csendélet, melyen központi szerepet kapott egy kés. Nagyrészt ezeket a képeit állította ki Párizsban a szintén Európai Iskolás Bán Bélával közösen 1947-ben a Galerie Creuze-ben. Bár a bemutatkozás nem lett sikeres - a kritika a művekből a magyar gyökereket hiányolta - mégis Bálint bekerült az ottani képzőművészeti vérkeringésbe. Megismerkedett Fernand Léger-vel, Éduard Pignonnal, Étienne Hajduval, és André Breton felkérésére részt vett a Szürrealista Világkiállításon, míg Étienne Beothy invitálására a Réalités Nouvelles kiállításán.
Ebből az idilli világból hazatérve azonban rövidesen megtapasztalhatta, hogy a kommunista hatalom hogyan fojtja meg fokozatosan a szabad művészetet és Bálint több társához hasonlóan hosszú szellemi bezárkózásra kényszerült. Majd egy évtizeden át nem állíthatott ki, mégis a legendás Rottenbiller utca 1-ben Vajda szellemi örököseivel közösen dolgozva, észrevétlenül a hatalom árnyékában élő művészeti élet egyik vezéralakjává vált. Ebben az időszakban 1948-tól már maga mögött hagyta korábbi festészetét, és új szürrealista művein egyre elevenebben szólalt meg Vajdától örökölt mítoszteremtő készsége, egyre őszintébben fogalmazta meg érzéseit, látomásait ijesztő bogarak, dús keblű madártestű lények, koboldok, ördögök formájában, gyökerek táncában. Amikor úgy látszott, hogy festői fejlődésének íve töretlen, akkor 1953-ban jött egy döbbenetes fordulat. Bálint, akinek iránymutatását a fiatalság figyelte egyszerűen megnémult. Alkotói válságában képtelen volt festeni, már-már pályája feladását fontolgatta. Elkeseredett állapotában a kiutat a múltban kezdte keresni és valami békebeli harmóniára vágyva újból megfestette korábban elpusztított képeit. (Szomorú szoba 1953, Gyorsfényképésznél 1953).
A szakmát is meglepő látványalapú festészethez való visszatérésének egyik darabja a Halas csendélet fekete késsel (1953) című festménye is. Ez esetben azonban remekmű született. Bálint e munkájával nem egyszerűen csak visszalépett a múltba, a korábbi korszakok braque-i, picassoi képi világába, hanem olyan művet alkotott, amely egyben megmutatja alkotója jelenét és jövőjét is. Az ábrázolás ez esetben későbbi érett munkáit megidézve szinte síkszerűvé válik. Mintha az ikonfestők hitével transzformálná a síkba az asztalt, melyen valószerűtlenül, szinte már motívummá alakulva jelennek meg a tárgyak. A hal így már nem étek a tányéron, hanem keresztény jel, Krisztus és követőinek jelképe, és a pohár is kehellyé válik a vásznon, Krisztus véráldozatának szimbólumává. E festményében csodás módon, több mint húsz évet előrelépve az időben, megjelenik egyik időskori főműve, az Utolsó vacsora Zsennyén (1974). A szakrális utalásokon kívül megdöbbentő a formai és a színvilágon belüli hasonlóság. A zsennyei alkotóház ebédlőjének nagyasztala, a vacsora felidézte Bálintban a vallásos tartalmakat, de ezekkel párhuzamosan az összetartozás, a közösség élményét is. Ugyanebből a megfontolásból került a halas csendéletre a kés, amely Bálintnál - ugyanúgy, mint az asztali sótartó - a család, az együttlét és a béke jelképe. A késnek feketesége ad hangsúlyt, ugyanakkor az evőeszköz gyász színe egyfajta bizonytalan, feszültséggel teli hatást kölcsönöz a műnek. Elsőre úgy tűnhet, hogy egy csendélet Bálint pályájának e pontján csak visszalépés lehetett, de e műfaja korábbi vastag, erőteljes vonalainak hiányát látva érezhetjük, hogy ez esetben valami merőben új jött létre. Szinte értetlenül állunk az előtt, hogy hogyan kerülhettek e képre, olyan kifejezésbeli módszerek, amelyek bizonyítottan csak évek múlva kerülnek Bálint eszköztárába. A halas csendéletnek szakralitást kölcsönző fátyolos, lírai színvilág későbbi érett festészetének lesz majd sajátja, melyet az akkor látott francia és katalán freskók inspiráltak. Csakúgy, mint a színekkel jelölt érzelmi kódrendszer, melyben a különböző okkerek és a narancs, mindig a boldogság, a lelki biztonság szinonimái és szintén későbbi munkáira lesz jellemző az a háttérben itt megjelenő moha zöld, amelyre évek múlva talál egy francia kolostor aljnövényzetében. Mintha valami isteni kéz vezetné őt munkájában, úgy alkalmazza e művén majdani festészetének egyik legjellemzőbb ismérvét, a felület színeinek sejtelmes visszakoptatását. Mint láthatjuk e kép esetében a kényszerhelyzet nyomására ritka igazgyöngy termett, mely tükrözi, és rejtélyes módon előrevetíti azt a képi világot és kifejezésmódot, amelyre pályája legnagyobb fordulata során fog majd rátalálni 4-5 év elteltével Franciaországban.
A mű jelentőségét támasztja alá az is, hogy e kép, Bálint egyik barátjának és legfontosabb szellemi társának - a hitbeli és festészeti kérdésekben egyaránt jártas - Dévényi Ivánnak, a Vigilia művészetkritikusának, a gyűjteményét gazdagította évtizedekig.
Kolozsváry Marianna
Irodalom:
- A Dévényi gyűjtemény. Mű- Terem Galéria, Budapest, 2006.
- Kolozsváry Marianna: A nyolcadik templom. Bálint Endre művészete. MNG, Budapest, 2014.