Irodalom
Cecil: Őszi tárca Dömösről. Pesti Napló, 1902. szeptember 10.
Körmendi András: Kernstok Károly. Bisztrai Farkas Ferenc, Budapest, 1936.
Horváth Béla: Kernstok Károly emlékezete. Dunakanyar, 1980/4., 38–40.
A Nyolcak. Cézanne és Matisse bűvöletében. Szerk.: Markója Csilla – Bardoly István, Janus Pannonius Múzeum, Pécs, 2010.
Kovács Bernadett: Kernstok Károly. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2015.
Megrendítő egy ilyen léptékű, hosszú évtizedekre a szakma tekintete elől eltűnt, fiatalkori remekművet látni a modern magyar festészet egyik ikonikus alakjától, Kernstok Károlytól. A nagy méretű, impresszionisztikus fényekben tobzódó kora őszi napsütésben asszonyok, férfiak és gyermekek szorgoskodnak a folyóparti gyümölcsösben. Gyűjtik az érett diót. Az egyik nő hosszú bottal veri le a termést az ágakról, a másik a kötényébe szedi, a kisgyermek a kalapjába. A parasztgazda a földön megpihenő kendős, gyermekét keblére ölelő asszonnyal beszélget. A háttérben kisebb alakok hajladoznak a földön szétszóródó diók után, egy szimatoló kutya társaságában. Jobb oldalon a háttérben a kanyarodó folyó felszíne csillog. Kernstok széles ecsetvonásokkal fogalmazta meg a zamatos plein air jelenetet. A vékony törzsű, alacsony diófák lombozata betölti a kép felső negyedét, a villódzó zöld, sárga és vörös levelek között csak itt-ott tűnik elő a nyári ég világoskékje. A földön valóságos impresszionista tűzijáték bontakozik ki, a nedvzöld gyepsávokat narancsszín levelekkel pettyezett sárgálló füves részek váltják. Az impresszionista színkeverésnek megfelelő módon a fatörzsek árnyékban kékre és lilára váltanak, de a figurák vetett árnyékát is sötétzöld ecsetfoltok jelzik. Sehol egy műtermi piktúrát jellemző fekete vonás, csak az élénk napsütötte színek megállíthatatlanul jókedvű áradása. Kernstok a hátteret sem zárta le tömött bokrokkal vagy domboldallal, hanem szinte a horizontig vezeti a néző szemét, ki-be bujkálva a világoszöld mezőből ágaskodó fatörzsek ritmusos egyenesei között.
Az előttünk álló, óriási méretű alkotás a fiatal Kernstok korai főműve. Több – kivétel nélkül a Magyar Nemzeti Galériában őrzött – plein air kompozíciót ismerünk a művész dömösi gyümölcsösökben festett képei közül, például a szoptató anyát ábrázoló Anya gyermekkel című alkotást, a gyümölcsért nyúló asszonyokat megjelenítő, számtalanszor reprodukált Szilvaszedőket (1904) vagy az évődő szerelmespárt megleső Incselkedőket (1900). Mindegyiknél a napsütötte gyümölcsös a helyszín, de Kernstok egyiken sem engedi szabadon ilyen mértékben az impresszionizmus napsütötte életenergiáit. Vitathatatlanul a sok évtized után most újra felbukkant monumentális kompozíció a korszak összegző főműve. Legközelebbi párhuzama a – Dunakanyar szemközti oldala, Zebegény által ihletett –Gyümölcsszedők Szőnyi Istvántól (1928, magántulajdon), amely hosszú évtizedek után került vissza a rivaldafénybe a közelmúltban. Bár a két kép születése között majdnem három évtized telt el, mind a téma, mind a közeli helyszín, mint a monumentális lépték, mind az aranyló napsütés kitüntetett, szimbolikus szerepe összekapcsolja őket. A ligetben hajladozó sokalakos gyümölcsszedők téma olyan bonyolult kompozíciós magabiztosságot igényel, hogy csak egészen kevés festő mert belevágni. Az oroszlánkörmeit mutató fiatal Kernstok és Szőnyi mellett Perlrott Csaba Vilmos érett műve kínálkozik párhuzamként (Almaszedők, 1922 körül, magántulajdon).
Nyergestől Párizsig
Kernstokot úgy ismeri a művészettörténet, mint az új világ nagy kérdésein modernista formaproblémák képében töprengő Nyolcak rangidős vezéralakját. Az új idők új dalait „kereső” társaságban ő a bő vérű nagypolgár, a nyergesújfalui birtok ura, „széleskörű tudású és intelligenciájú ember” (Márffy szerint), aki az avantgárd stílusgyakorlatokat mindig a régi mesterek szemüvegén át nézte. Hosszú út vezette el a modernista társasághoz. Kernstok gyermekéveinek meghatározó részét anyai nagyszüleinél, Nyergesújfalun töltötte, a Duna vadregényes partja és a ház hatalmas gyümölcskertje között. Ahogy 1930 körül írt önéletrajában visszaemlékezett erre a paradicsomi helyszínre: „Sok pajtásom és egy nagy gyümölcsösünk volt.” (Minden bizonnyal a Diószedőket is inspirálták ezek a korai élmények.) A gyermekkori idill hamar szertefoszlott, mert a fiatal fiú apai nagyapja jóval szigorúbb, de szellemileg inspiráló pesti otthonába került. Unokatestvérének, az ismert műcsarnoki piktornak, Újváry Ignácnak a festőládáját cipelve érett meg benne az elhatározás, hogy ő is művész lesz. Tanulmányait bőséges örökségéből fedezte a következő évtizedben.
Kernstok az 1890-es évek elején a korabeli magyar festődiákok kedvenc úticélját, Münchent választotta. De a konzervatív akadémia helyett a népszerű magániskolát vivő Hollósy Simonhoz iratkozott be. Itt ismerkedett meg a friss művészeti tendenciákkal, a szabadban festéssel, a plein airrel és a divatos „gyöngyházfényű finomnaturalizmussal”. 1893-ban látogatott el első ízben a modern festészet fővárosába, Párizsba. „Párizs, ó, az más volt – emlékezett vissza öregkorában –, a levegője is más volt, az életnek nagy szellemét lehetett érezni. Az iskola itt sem volt jobb, de minden más, Louvre, Luxembourg, Cluny, Guimée, Durand Ruel fürdőszobájában a fogpaszta fölött Manet-k, Renoirok lógtak s a Chat Noirban Toulouse Lautrec-plakátok, s megjött Gauguin Tahitiból, Zola ellen harcot hirdetett a Rose Croix, Van Gogh-ról suttogtak, Puvis akkor fejezte be a Pantheont és Delacroix-kiállítás volt Georges Petit-nél. Itt is nagy viták, a Deux Magots kávéház teraszán. Mindennap agyonütöttük a reneszánszot, mindennap feltámasztottuk a gótikát.”
Dömösi Barbizon
A sikeres párizsi bemutatkozás után Kernstok hazatért Budapestre. Bár felváltva dolgozott a modern impresszionizmus és a divatos naturalizmus modorában, mégis beiratkozott a konzervatív felfogású Benczúr Gyula mesteriskolájába. A historizáló piktúra ünnepelt fejedelme nem nézte rossz szemmel franciás stílusát, de mint minden diákjától, tőle is megkövetelte a régi klasszikusok másolását és a nagy méretű kompozíciók készítését. „A monumentális méretekben való gondolkodás – írta Kovács Bernadett monográfiájában – Kernstoknak könnyedén ment…”. Courbet-hoz hasonlóan nagyította fel a figurákat nagylélegzetű, valóságtükröző vásznain. A realista stúdiumok mellett Kernstok egyre többet dolgozott a szabadban, hagyva, hogy a napfény átitassa plein air kompozícióit. A század elején a különleges szépségű Dunakanyarba, Dömösre járt festeni nyaranta művészbarátaival, Márk Lajossal, Kosztolányi Kann Gyulával és Keményffy Jenővel.
A Budapesti Napló 1902-ben terjedelmes tárcában számolt be a Dunakanyar frissen felfedezett, bár ősi gyökerű nyaralófalujáról, Dömösről, ahol a Dobogókőre induló német turisták között egy szabad ég alatt dolgozó festőtársaság tagjai is fel-feltűntek: „Mi, nyaralók, egész kis kolónia vagyunk. Se plage-unk, se korzónk, nem is igen ismerjük egymást. Aki Dömösre jön, azért jön, hogy egyedül legyen. Ez mindenkitől szentül respektált csendes megegyezés. Az urak fehér vászonruhát hordanak és kék zubbonyt, amelyen tekintélyes számú festékfolt tündöklik. Ezek a dömösi festők, akik felfedezték a Dunapartnak ezt a csodás gyöngyét és valóságos magyar Barbizont csináltak belőle. Négyen vannak itt a legjavából. Órák hosszat ott ülnek a szabad természetben plein-airt dolgozni – tanulni. Mindannyian érett, komoly művészek: Kernstok Károly, Keményffy Jenő, Kann Gyula, Márk Lajos. Komoly hangzású nevek, elvitathatatlan tehetség mindenik – és mégis mily kicsinynek érzik magukat a természet nagy megnyilatkozásaival szemben, hogy megvakulnak az árnyék és világosság titkaitól ők, akik annyit hallgatják újra meg újra a természet nagy csendjének néma zúgását, vetik vászonra a – Szépséget. Ha látja az ember Kernstokot, a szőke daliát szkeptikus apercueivel [pillantásaival], amikor hallja, mint gúnyol és nevet mindenen, nem képzelné, milyen ünnepélyessé válik az esthajnalban, milyen megilletődött ájtatosan követi szeme a fáradt, hazatérő munkásokat. […] Otthon érzik magukat itten, a szépségnek és az igazságnak közvetlen közelében. Vissza is térnek évről évre.”
A dömösi Barbizonban született plein air képek a francia impresszionizmus örökségét hordozzák. Nem véletlenül jellemezte már Kernstok monográfusa, Körmendi András is így a most felbukkant Diószedőkkel megkoronázott korszakot: „Eszközei tisztára a színekből fakadnak, miként az impresszionistáké.” Monumentális főmű, amely a napsütés tiszta színenergiáit vitte széles vászonra éppen 1900-ban, lezárva a 19. századot, és útjára indítva a 20. századi modernséget.