A modern klasszikus
A hazai újklasszicista festészet tárgyalásakor – önkéntelenül is engedve a retorika ellentétpárok felállítására ösztönző szabályainak – általában azokat a különbségeket hangsúlyozzuk, amelyek ezt az 1920 körül kibontakozó, s egész Európában elterjedő irányzatot az első világháború
előtti modern törekvésektől és a nyomában elinduló avantgárdtól elválasztják. Lehiggadást, a klasszikus értékekhez való visszatérést, a múzeumok remekműveinek felfedezését emlegetjük, miközben évszázados időutazásra indulva a görög antikvitás, Rembrandt és a reneszánsz mestereinek mintaképeit citáljuk az ekkor született művek mellé ihlető előzmények gyanánt. Mindez persze jogos, azonban nem szabad megfeledkeznünk azokról a szoros
kapcsolatokról sem, amely a klasszicizáló fiatal magyar művészeket közvetlen elődeikhez, a Nyolcak és az aktivisták köréhez kötik. Ahogy Aba-Novák Vilmos
esetében, úgy barátjánál, Patkó Károlynál sem elhanyagolhatók azok az impulzusok, amelyek Cézanne és a kubisták, vagy éppen Kernstok, Kmetty és Nemes Lampérth művei, elsősorban monumentális aktkompozícióik felől érkeztek. A művész – érvelt Kernstok 1910-ben – hiába próbál versenyre kelni a természettel ha célja a puszta ábrázolás. A körülötte lévő világot tehát nem lefestenie kell, hanem vele egyenértékű, öntörvényű univerzumot, logikus
szabályok által kormányozott kompozíciót kell alkotnia. „Nem tudományt a festésbe, nem érzések játékát, hanem igenis értelmet a festésben, fegyelmezett emberi agymunkát…” Ez a fegyelmezettség, logika és megfontoltság jellemzi Patkó Károly Fürdőzők című munkáját is: a tökéletesre csiszolt kompozícióban minden a lezártság, a véglegesség illúzióját kelti, az egyszerű létezés fenséges, időtlen nyugalmát közvetítve a néző felé.
A meglelt aranykor
Patkó Károly most bemutatott, méretével és megformálásával egyaránt monumentalitást sugárzó, múzeumi rangú képe az eszményi Árkádiát idézi meg, az ember örök vágyódását fejezi ki az elveszett paradicsom iránt. A kaotikus külvilágtól menekülve a harmónia utáni vágy, az ideális létezés ábrándja alakította ki a XIX. század utolsó harmadában a klasszicizmusnak ezt a sajátos ágát. Első művelője a német Hans von Marées volt, de a francia Puvis de Chavannes vagy éppen az idilli, árkádiai világot a déltengeri szigeteken kereső Gauguin művészete is illusztrálja az „aranykor-nosztalgia” elterjedését és számos változatát.
Patkó kompozíciója egy jól körvonalazható műtörténeti tradícióba illeszkedett, mely fél évezredet átfogva a kortárs törekvésekig ívelt. A természeti tájban fürdő, zenélő vagy pihenő aktok a reneszánsz művészet néhány klasszikus alkotását, például Giorgione Louvre-ben látható Koncert a szabadban című képét, s rajta keresztül ennek antik előzményeit is felidézi: római szarkofágok meztelen bacchánsnőit, Ovidius és Vergilius irodalmi hagyatékát, az aranykor mítoszát, az árkádiai költészet emlékeit juttatja eszünkbe. Az aktok beállítását, érezhető tudatossággal komponált testtartásait látva nem véletlenül asszociálunk a klasszikus szobrászat formavilágára vagy a reneszánsz festészet jól ismert remekműveire. Patkó a jobb oldali, hangsúlyos nőalak megformálásakor egy olyan alaptípust emelt kompozíciójába, amely sokkal inkább az erők harmonikus egyensúlyát, az ideális emberi test örök eszményét hirdeti, és nem az érzéki élmény pillanatnyiságát tárja elénk. Ezen a téren ugyan azt az utat követte, mint Cézanne a Nagy fürdőzőkkel vagy éppen
Ingres híres aktkompozícióival. Nem a múló pillanat tovafutó benyomását, egy fellobbanó érzést próbált impresszionista elődeihez hasonlóan megragadni, inkább az állandót kutatta, a formák, színek és irányok absztrakt törvényeit követve törekedett a kép eszményi kompozícióját megalkotni.
A formák mögött
A tökéletesre csiszolt forma mint mindig, Patkó alkotásánál is „felerősíti” a mögötte rejlő szimbolikus utalások erejét. Az egyszerű, természetközeli létezés
időtlen nyugalma, a civilizációtól távoli, merev erkölcsi szabályoktól mentes emberi életforma harmóniája lengi körül a jelenetet, miközben a nemek örök harca is felvillan a néző gondolatai között. Az egymással évődő és a part menti sziklán ülő aktokra úgy is tekinthetünk, mint a női és férfi princípium megtestesítőire, játszadozó nimfákra, az elemek, az örök szépség és a termékenység megszemélyesítőire, akik „természetesen” a múló időt,
az élet folytonosságát és a világot megtermékenyítő erőt szimbolizáló víz partján múlatják idejüket.
Színek Felsőbányáról
Az 1926-ban festett Fürdőzők Patkó korai korszakának egyik legfontosabb darabja. Ekkor születő képein az egy évvel korábbi, Felsőbányán eltöltött nyár inspiráló élményei köszönnek vissza: ez a néhány hónapos utazás – egykori utitársához, Aba-Novák Vilmoshoz hasonlóan – egész pályafutásának egyik legsikeresebb motívumgyűjtő
állomása volt. A korábbi műveket jellemző redukált kolorit oldódása leginkább ehhez az időszakhoz köthető: a szinte monokróm, barnás tónusból az évtized közepén már egyre bátrabban ragyognak fel a színek. A Fürdőzők ennek a folyamatnak egyik legszebb állomása. A lombok közé besütő nap révén Patkó nem csupán a testek plasztikáját hangsúlyozza, de az egymásra tett bársonyos foltokal, a látvány felszínét átszövő reflexek villódzásával puha raszterbe fogja az egész képmezőt. A festék felületét – Aba-Novákhoz hasonlóan – szinte a reliefet mintázó szobrász intenzitásával alakítja, így a néző nem csupán
a foltok kiérlelt egyensúlyát csodálhatja meg, de ha közel hajol a vászonhoz szeme örömmel szalad végig a festmény változatos mintájú „domborzatán” is.
Molnos Péter