Irodalom
Három hónap művészeti kiállításairól. Magyar Grafika, 1926/1–2., 26–28.
Nagybánya művészete. Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából. Szerk.: Nagy Ildikó, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1996.
Árkádia tájain. Szőnyi István és köre 1918–1928. Szerk.: Zwickl András, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2001.
„Nincs kék sárga és narancs nélkül; ha kéket raksz fel, akkor sárgát is muszáj tenni mellé és narancsot is, nem igaz? Jaj már, azt mondod majd, hogy csak banalitásokat írok neked” – fogalmazta meg legfontosabb kolorista tanácsát Van Gogh festőbarátjának 1888-ban kelt levelében. Pár évtizeddel később ez a szállóigeszerű, „banális” mondás járhatott a fiatal párizsi festő, Korda Vince fejében, amikor újrakomponálta a modern zseni híres székes festményét. A Nagybányáról érkező művész enteriőrrészlete a kék és sárga tónusok jókedvűen eleven, csattanós kontrasztjára épül. Sárga a szék, sárga a terítő, sárga a kancsó és sárga a pipás tál is, a fal viszont világoskék, a hatalmas méretű, öblös gyümölcsöstál pedig a legszebb kobaltkékben fürdőzik. Még a falra akasztott kis tájképen is ezt a színpárost látjuk: a sárga hegyekre válaszoló kékes égboltot, hidat és folyót. Nemcsak a jellegzetes színkód idézi Van Goghot, hanem egyik leghíresebb motívuma: az emblematikus spárgás szék (Szék pipával, 1888, National Gallery, London). A rusztikus bútordarab olyan elterjedt volt Franciaország-szerte, mint a tonettszék a Monarchiában. Van Gogh „modelljét” a legendás arles-i „sárga házban” találta, de már szimbolikus önarcképként festette meg, jellegzetes tajtékpipájával és egy hagymásládával. Pár nappal később Van Gogh törékeny pszichéjét felőrölte a lelki nyomás, és barátjával, Gauguinnel veszekedve végül levágta fülének egy darabját. A történetet a széles művészeti nyilvánosság csak évtizedekkel később ismerte meg, amikor a holland mester a modern festészet tragikus sorsú előfutáraként vált világsztárrá.
Korda 1925-ben a drámai súlyú székes „önarcképpel” ellentétben napsütötte, vidám franciás kompozíciót festett ugyanabból a témából – az École de Paris szellemében. A nádfonatú szék mellé csíkos terítővel letakart asztalt állított, rajta hangulatos csendélettel: kobaltkék gyümölcsöstállal, fehér pipával és egy rózsaszín nárciszokkal teli korsóval. A nyomasztóan klausztrofób Van Gogh-i enteriőrrel szemben Korda szellősen, jól tagoltan építette fel kompozícióját, még egy napsütötte tájképpel is megnyitva a szoba zárt terét. Ezt a hangulati regisztert pontosan érzékelték már kortársai is, egy 1927-es tárlatkritika is éppen az érzelmileg áthangszerelt Van Goghot látta meg benne: „Korda tiszta, világos színsíkokba foglal össze arcképet és csendéletet. Van Gogh színkompozícióját juttatja eszünkbe, de van Gogh nyugtalan démonisága helyett ő nyájasan nyugalmas.”
Korda Vince izgalmas életpályáját Molnos Péter foglalta össze: „Korda Vince és két bátyja, a legidősebb Sándor és a középső testvér, Zoltán élettörténete izgalmasabb, mint egy hollywoodi film precízen kimunkált cselekménye. A mindentől távol fekvő, apró alföldi faluban, Pusztatúrpásztón született fiúk karrierje olyan ívet futott be, amely már-már a népmesék világát idézi: a királlyá emelkedő szegény koldusfiú példázata elevenedik meg sorsukban. A karrierjét újságíróként kezdő, majd alig három évtized múlva, 1942-ben lovaggá ütött legidősebb fivér, Sir Alexander Korda a korai nemzetközi filmipar egyik legsikeresebb alakjaként vált világhírűvé. Két testvére közül Zoltán rendezőként, Vince pedig díszlet- és jelmeztervezőként, legendás filmek művészeti vezetőjeként írta be magát a 20. századi filmművészet történetébe. Mindannyian Oscar-díjat kaptak: Vince 1941-ben, A bagdadi tolvaj művészeti igazgatójaként jutott el a csúcsra, sőt pályája során további négy jelölést is kiérdemelt. […] Bár Korda Vince a negyvenes években már a világ leghíresebb filmes szakemberei közé tartozott, kevesen tudták róla, hogy alig két évtizeddel korábban még a művészet egy másik területén, rendkívül ígéretesen induló, csillogóan tehetséges fiatal festőként hívta fel magára a figyelmet. Az eredetileg Kellner Vince néven, 1897-ben született fiú négy évvel apja halála után, testvéreivel és édesanyjával együtt költözött Budapestre 1910 körül. Az Operaház díszletfestő osztályán, Kéméndy Jenő vezetésével ismerkedett meg a szakma alapfogásaival, majd az Iparművészeti Iskolában és a Művészház Szabadiskolájában képezte magát tovább: itt Rippl-Rónai József és Kernstok Károly gondoskodott a növendékek felkészítéséről. 1916-ban iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Zemplényi Tivadar és Réti István keze alatt dolgozott. Az itt megszerzett tudásnál is fontosabbnak bizonyultak azok a nyári hónapok, amelyeket a kecskeméti művésztelepen töltött többek között Iványi Grünwald Béla, Perlrott Csaba Vilmos és Uitz Béla mellett. Az első világháborús frontszolgálat és a Tanácsköztársaság bukása után testvéreivel együtt egy időre Bécsben telepedett el, ahonnan több hónapos, rendkívül termékeny olaszországi tanulmányútra indult.
Firenze, Orvieto, Velence és Róma után Réti István tanácsára Nagybányára utazott, ahol – rövid bécsi és berlini látogatásokat leszámítva – közel két éven át dolgozott. Az itt készült, a Szőnyi-kör alkotóinak stílusában festett táj- és aktkompozícióit 1924 márciusában mutatta be a budapesti Alkotás-Művészház kiállításán.” A fiatal festő ekkor látogatott el a modern művészet fővárosába, Párizsba. Csak pár múzeumot tervezett megnézni, de sosem tért vissza Nagybányára. A most vizsgált, ízig-vérig párizsias főművének falára felakasztott – a Zazar-parti hidat és a Kereszthegyet ábrázoló – kis kompozíció hordozza csak a nagybányai örökséget. Az Oscar-díjas filmes korai festőművészeti pályájából csak pár alkotás maradt fenn, amelyek tanúskodnak ritka tehetségéről. Közülük is kiemelkedik a most vizsgált remekmű mint az életmű vitathatatlan csúcsa, egy igaz chef d’oeuvre Párizsból.